Borsi-Kálmán Béla. (Széljegyzetek Bíró Béla Káprázat-siratók. Erdélyi zsákutcáink c. kisregényéhez)

Borsi-Kálmán Béla, KIS-MAGYAR SZÁMVETÉS*

(Széljegyzetek Bíró Béla Káprázat-siratók. Erdélyi zsákutcáink c. kisregényéhez¹)

„Megszámláltattál”; „Híjával találtattál”; „Darabokra szaggattatól”

(Bánffy Miklós, 1873 –1950)

„Előhang”. E sorok írója nem irodalomtörténész, s nem tartozik a hivatásos ítészek exkluzív klubjába sem. Ennélfogva Bíró Béla (a továbbiakban: B. B.) kisregényének esztétikai szempontú értékelését s a jelenleg érvényben lévő (kismagyar) „irodalmi kánon”-ba való besorolhatóságának (netán beilleszthetetlenségének) álproblémáját inkább rájuk hagyná. Neki csak tetszik a könyv összefogottsága, őszintesége és gondolatgazdagsága miatt. Persze ha céhbeli kritikus volna valószínűleg méltányolná a regény feszes szerkezetét, vérbeli stilisztára valló tájleírásait, hangulatos életképeit az Erdővidék eldugott falvaiban szétrajzó tőrölmetszett székely rokonságról, beleértve némelyikük ízes, es-ező háromszéki tájszólásának s immár irodalmi nyelvünkből kikopott ódon hangzású szólásainak és mondatfűzésének megidézését is.

S természetesen kiemelné B.B. az egyes szereplők – főként szülei, testvérei, kortársai – alakjának megrajzolása során tetten érhető jellemábrázoló képességét.

Az „értelmezési keretekről”

Egy írásművet, mint ezt a mindössze százhuszonhárom (123) oldalas kisregényt sokféleképpen lehet méltatni s megítélni. Erre is illik (nagy) nemzedéktársunk², az 1948-ban született Presser Gábor híres slágerének közismert refrénje: „Mindenki másképp csinálja (olvassa)”…

Mi mást is tehetne, hiszen rengeteg dolog, lényegében majdnem minden attól függ, mit tud (helyesebben: tudni vél) az esetleges érdeklődő – előzetesen – a szóban forgó témáról, nevezetesen ERDÉLY-ről. Következésképpen mindarról, amit ez az etimológiailag „erdő(sége)n túli terület” – Erdőelve – jelentésű régi magyar összetett szóból képzett földrajzi elnevezés³ a magyar füleknek (s a megkínzott, a 20. század folyamán erősen próbára tett magyar nemzettudatnak) egyáltalán jelent.

Vagyis milyen előfeltevésekkel, durvábban: prekoncepciókkal lát neki a szöveg tanulmányozásának.

S akkor még nem is beszéltünk legnagyobb történelmi riválisainkról a legalább nyolcszáz éve – s leginkább épp a „történelmi” Erdélyben – velünk együtt, sokszor egymással elkeveredve, egyazon településen élő románokról, akik szintúgy e kora középkori eredetű magyar terminus technicusból képezték saját, a legendás tartományt jelölő érzelemdús elnevezésüket (Ardeal⁴).

Mindenki mást gondol róla, természetesen!

Másképp viszonyul hozzá mondjuk egy nyolc osztályt végzett mosonmagyaróvári üzemi dolgozó, s egészen máshogy egy gyulai általános iskolai tanítónő, aki szüleitől, nagyszüleitől valószínűleg hallotta: az ő kisvárosukban is élnek románok, sőt külön városrészük, „fertályuk” is létezett egykoron. Még az is megeshet, hogy alsó tagozatos vagy gimnáziumi osztálytársai között akadtak romános nevű, a moldvai Eminescu, a havaselvi Caragiale és az erdélyi Lucian Blaga meg Liviu Rebreanu (Rébrán Olivér)⁵ nyelvén esetleg még értő, de már nemigen beszélő osztálytársai.⁶

S akkor hogyan érezhetne, teszem azt egy bukovinai csángó ivadék, ha B. B. frappáns kis könyvét a kezébe venné, aki – Déva-környéki, pancsovai (hertelendyfalvi) s főként bácskai „átszállás” (mármint pár évtizedes átmeneti tartózkodás) után – olyan Óperencián túli magyar „kisebbségi közösségbe” született, amelynek elöljárói – a Bátaszéken és környékén, továbbá Érden lehorgonyzott bukovinai és moldvai csángókkal⁷ szöges ellentétben – nem is próbálkoztak (maradék-)magyarországi „meghonosodással”, hanem népükkel együtt hajóra szálltak s meg sem álltak Kanadáig, vagy éppen Ausztráliáig. S ott, a világ végén, kísérlik meg – egyelőre sikeresen – a hajdani székely faluközösség hagyományait és életformáját újjáteremteni: kalákában felhúzott takaros családi otthonok, gyereksereg, rendezett utcák, Széchenyi, Kossuth vagy Petőfi nevét viselő Művelődési Házak, a „Szent-Istváni” Hungária térképe a falon (természetesen az „ezeréves határokkal”), a „nagymagyar mítosz” szinte minden kelléke és jelképe⁸ …

Hosszú távon megsemmisülésre ítélt kismagyar univerzumok – globalizált angolszász környezetben.

Ez a hevenyészett kép a lehetséges „értelmezési keretek” különféle oldalairól (a két szélsőséget is ideértve) persze meglehetősen lehangoló. Ám a megszokott délibábkergetés helyett mégis jobb, legalábbis hasznosabb talán, ha a geostratégiai és közpolitikai realitások talaján maradunk.

Akárcsak Bíró Béla teszi, példás következetességgel regénye legelső betűjétől az utolsóig!

Mielőtt e kitűnő, kíméletlen őszinteséggel megírt, olykor egyenesen viviszekciós mélységű kötet bemutatására rátérnék, vegyünk egy mély lélegzetet s méricskéljük tovább a recepciós lehetőségeket.

Van itt ugyanis egy újabb tátongó szakadék: máshogy fogja értelmezni a kisregényt s annak „üzenetét” egy anyaországi magyar, s ettől egészen eltérő módon egy Romániában maradt „kisebbségi” (magyar) értelmiségi.

Ez persze attól is függ, hogy bevallva bevallhatatlanul nem készül-e maga is „váltásra” – úgymond a „gyerekei és unokái jövője” érdekében⁹… (Merthogy annak, aki „árkon-bokron túl” van már, s unokái esetleg régóta Dél-Afrikában, Tasmániában vagy Új-Zélandon élnek természetszerűleg „nézőpontja/szemszöge” is jelentősen módosul…)

A „menni” vagy „maradni” ugyanis napjainkban is éppoly vízválasztó, mint a Trianont követő években vagy a második világháború végén, illetve 1990 „fekete márciusa” után volt (és maradt.)

E két kategórián belül is persze ezerféle árnyalat létezik: egyáltalán nem mindegy, hogy a reménybeli olvasónak vannak-e erdélyi (bánsági, partiumi, máramarosi, kalotaszegi, székelyföldi) rokonai, baráti, ismerősei, esetleg a hatvanas/hetvenes/nyolcvanas években szinte divattá vált „Erdélyt-járó” família sarja-e, vagy – épp ellenkezőleg – családilag örökölt „szellemi önvédelemből” eleve gyanakvással kezeli a „témát” (s következésképpen B. B, könyvének alcímét is!). E sorok szerzőjének örökre bevésődött a memóriájába egy hajdani, egyébként szintén 1946-ban született kispályás játékostársának futballöltözői megjegyzése a nyolcvanas évek derekán, aki nagymamája szavait idézte a múlt század negyedik évtizedének elejéről. Valahogy ilyenformán:

• Először csak egyre sűrűbben énekelgették az „Édes Erdély itt vagyunk”-at¹⁰, meg a Székely Himnuszt¹¹, aztán nem sokkal később „már vittek is bennünket” (ti. Dachauba, Buchenwaldba és Auschwitzba…)
   

  „Címvizsgálat”

De vegyük szemügyre kissé tüzetesebben a fő- és alcímet is!

Káprázat-siratók: itt azonnal „beugrik” Móricz Zsigmond háromkötetes Erdély trilógiája, s annak is első darabja, az 1922-ben megjelent Tündérkert. A képzettebbeknek pedig gr. Bánffy Miklós nem kevésbé fontos hármaskönyve, az Erdélyi történet is, amelyre – pontosabban a három kötet címére – írásunk mottója is utal: „Megszámláltattál”; „Híjával találtattál”; „Darabokra szaggattatol”…

Ám korántsem „ártatlan” a kisregény alcíme – Erdélyi zsákutcáink – sem, még ha csupán a vájt fülű olvasók feltételezett ismeretanyagát és érzékenységét veszi is célba! Aligha lehet ugyanis kétséges, hogy B. B. nemzedékünk egyik szellemi példaképe¹² – Bibó István (1911–1979) – talán legnagyobb hatású, különben szintén egy kismagyar sorsforduló hónapjaiban, 1948-ban, a „változás évében” közzétett tanulmánya címéből vonta el: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem.¹³

Igen, helyben vagyunk! Végeredményben erről, a lényegében 1526 (de 1920 és 1947 óta minden bizonnyal!) kudarcot kudarcra halmozó, átmeneti geopolitikai szélcsendek, nyugalmasabb évtizedek, ígéretes nekilendülések, nagyot akaró gyürkőzések, sokáig sikeresnek mutatkozó újrakezdések (rendszerváltások- és módosulások) után – és ellenére – újabb és újabb zsákutcákba¹⁴ torkolló magyar fejlődésről. Pontosabban az attól történelmileg és érzelmileg szétboncolhatatlan, annak szerves részét, egyik sarokpontját – egyszersmind Achilles-sarkát – képező erdélyi szeletéről.

Ezt már Kossuth Lajos, a legnagyobb s máig legvonzóbb (nagy)magyar mítosz, a reformkor kiemelkedő nemzedéke által francia mintára (de annál is élhetőbbnek, demokratikusabbnak, toleránsabbnak) elgondolt magyar liberális modernizációs kísérlet eredményeként megvalósítandó „virtuális Magyarhon” legkövetkezetesebb képviselője is érzékelte, amikor Csány László erdélyi kormánybiztosnak címzett, 1849. március 10-én Debrecenben keltezett utasításában ezt vetette papírra:

„Ah! Az az Erdély – az az Erdély! A mi Achilles sarkunk”¹⁵

Ám mondott ennél Kossuth apánk pár évvel később – persze már más „kontextusban”, a szabadságharc leverése után, 1862-ben – még (magyar) szívhez szólóbbat is:

„Erdély Magyarország ős-eredeti alkotásának ős-eredeti alkatrésze. – A magyar koronának kiszakíthatlan gyöngy darabja. Erdély, oly föld, mely jogilag, historiailag, physikailag, geographiailag, politikailag, statusgazdászatilag a magyar korona integráns része, mely nélkül a magyar korona nem magyar korona, Magyarország nem Magyarország, hanem valami csonka, nem tudom micsoda. Erdély oly föld, melyet Magyarországtól ephemer viszontagságok egy időre elszakítottak volt ugyan […] de melyet a historia logikája a magyar koronának visszaadott elébb külön administratióval, de politikai egységgel, később pedig administratiónalis egységgel is.”¹⁶

A (magyar) história logikájára később még visszatérünk, egyelőre szögezzünk le annyit, hogy ezt – a már-már zsigereinkbe ívódott – gyönyörű álmot az integer Magna Hungáriáról minden magyarnak született, magyarul érző és gondolkodó (álmodó) férfi és nő, legyen bármelyik kismagyar szekértábor tagja, csalhatatlan biztonsággal érzi, s amelyet családtörténetileg meghatározott „beállítódása” függvényében hol nagyon negatív, hol rendkívül pozitív felhanggal egyszersmind a „nagymagyar illúziók” versus egyre halványuló tétova nemzetóvó/megtartó remények eszmei és érzelmi sűrítményének tekint.

Mindmáig.

Összegezve: az „Erdély/Ardeal” szó (fogalom) a magyar és a román nemzettudatnak és önszemléletnek (identitásnak) olyan, mint a lakmuszpapír.¹⁷

A virtuális „vitapartnerek”: Kossuth Lajos és Bíró Béla

A kedves Olvasó nyilván kitalálta már, hogy e sorok írója nem (egészen) véletlenül idézte két ízben is a magyar nemzeti gondolat (mítosz) valaha élt legnagyobb prófétáját! B. B. írása ugyanis – egy elvont, mondjuk így: „kulturális antropológiai”¹⁸ szinten – egyfajta kései vitairatként is értelmezhető a francia felvilágosodás eszmei alapjain nyugvó, az 1789-es Nagy (Polgári) Forradalom vívmányaként Európa- és világszerte elterjedt s minden ellenkező vélekedéssel – s az EU most folyamatban lévő integrációs kísérletéhez fűzött reményekkel – szemben gyakorlatilag mindmáig érvényben lévő francia (a jakobinus és a girondista hagyományokat ötvöző) nemzetállami/államnemzeti modell magyar adaptációs kísérletének önéletrajzi fogantatású esszéregénybe – énregénybe – szőtt bírálata.¹⁹

Bíró Béláról és kisregényéről

Sohasem tudjuk meg miért bosszantunk másokat s ez miben nyilvánul meg, miért vagyunk nekik rokonszenvesek, s milyen okokból tűnünk nevetségeseknek; saját magunkról alkotott képünk pedig a legnagyobb rejtély számunkra²⁰

(Milan Kundera, 1929–2023)

Akkor hát miről is „szól” immár konkrétabban B. B. remek kis könyve?

Megpróbálom pár mondatban összefoglalni: adva van egy 77. évében járó „kiköpött” romániai magyar entellektüel, aki minden ízében/porcikájában, agyának minden sejtjében vérének minden cseppjében leképezi, a szó szoros értelmében megtestesíti az „erdélyiséget”. Olyannyira, hogy ha úri kedve úgy tartaná, akár a Tündérkert talán legidőtállóbb hitregéjét, az őrt álló, a magyar világot s a magyarságot (s persze az „ezeréves határt”) sziklaként²¹ védelmező, elpusztíthatatlan s persze meseszép székely legendát is teljes mellszélességgel felvállalhatná, hiszen 1947. február 18-án Háromszék egyik félreeső zugában, az Erdővidéken fekvő Baróton látta meg a napvilágot. S talán egyetlen olyan felmenője sincs, aki nem e történelmileg mindmáig vitatott eredetű, de időtlen idők óta kétségbe vonhatatlanul magyarul beszélő székelységből – Csaba királyfi népéből ²²– származna. Annak az Isten háta mögötti romantikus tájnak a szülötte tehát, ahol nagyon sokáig, jóformán napjainkig legfeljebb a milicista beszélt románul…

Ezt azért is illik tisztáznunk, mert noha B. B. neve és sokrétű munkássága korántsem ismeretlen egyik (a kisebb és nagyobb) hazában sem, mégsem állítható, hogy az anyaországi magyar olvasó pontosan tudná, valóban „képben lenne”: kiről és miről beszélünk. Annak ellenére, hogy nemzedéktársaink közül igen kevesen vannak, akik ekkora mennyiségű s ilyen minőségű bel- és külpolitikai újságcikket, geostratégiai elemzést, drámaelméleti tanulmányt²³, narratológiai levezetést²⁴, természetfilozófiai traktátust²⁵ írtak és közöltek volna az elmúlt fél évszázad folyamán.

Egyik magyarországi méltatója a közelmúltban reneszánsz típusú enciklopedikus alkotónak nevezte²⁶, olyan zavarba ejtően sokrétű, ugyanakkor „mélyenszántó” szinte minden, ami keze alól kikerül. Kiegészítésképpen, egyfajta melléktermék gyanánt, még műfordítóként is letette névjegyét.²⁷

És méltán! Azt az erdélyi értelmiségi körökben elterjedt anekdotát már jóval kevesebben hallották idehaza, hogy B. B. húsz éves kora körül azzal indította „írói munkásságát”, hogy egy komplett elmélettel lepte meg kora legismertebb – Európa-hírű – fizikusát a világmindenség keletkezéséről s működésének alapvető törvényszerűségeiről, közelebbről a téridőkomplementaritás mibenlétéről. A szintén székelyföldi eredetű, de Temesvárott élő Toró Tibor (1931–2010) valószínűleg „köpni nyelni” sem tudott, mert az ifjú Bíró Béla szigorú okfejtése saját koordinátarendszerében és fogalomhasználatában zárt logikai láncolatot alkotott: teljesen koherens és támadhatatlan volt.²⁸ De írt Bíró Béla ugyancsak bölcseleti mélységű alapvetést pl. az aranymetszésről²⁹ is.

Akárcsak teljesen újszerű drámaelméleti analízist Madách Imre korszakalkotó művéről, az Ember tragédiájáról³⁰. Hogy rövidebb műelemzéseinek soráról ne is szóljak.

Ráadásul újságcikkeivel, esszéivel, politológiai elemzéseivel, recenzióival a rendszerváltás/változás/változtatás első két évtizedében az anyaországi sajtó szinte minden fontosabb orgánumában sűrűn találkozhatott az olvasó (Beszélő, Élet és irodalom, Forrás, Holmi, 2000, Kortárs, Liget³¹, Literatúra, Magyar Hírlap, Magyar Napló, Magyar Narancs, Magyar Szemle, Népszabadság, Pannonhalmi Szemle, Politikatudományi Szemle, Színház, Valóság³², Világszínház, Vulgó etc.). A Megyei Tükör, a Háromszék, utóbb a Brassói Lapok, s végül a (kolozsvári) Szabadság jó tollú s termékeny közíróját, továbbá a Bukaresti Rádió Magyar adása okos szavú politikai kommentátorát³³ szinte mindenki ismeri Erdélyországban.

Ideiglenes „személyi igazolvány”

Amit B. B. munkásságáról eddig papírra vetettem abból nyilván kiderül: sokoldalúan képzett, több nyelven (a magyaron kívül románul, németül és angolul) részben beszélő és (franciául) olvasó, széleskörűen tájékozott, hajlékony gondolkodású s közéleti kérdések iránt is fogékony, rendkívül termékeny alkotóról van szó. Közlési, jó értelemben vett szereplési vágya, jobbító szándéka, a magyar–román (román–magyar) történelmi megbékélés iránti elkötelezettsége mindenki számára szembeszökő, mondhatnám evidencia volt. Ám azt senki sem sejtette, talán ő maga sem tudta, hogy mindezek mellett, mindezen felül író, sőt regényíró is lakozik/rejtőzik benne. Aki nyolcvanadik életévének közeledtével egyszer csak ellenállhatatlan késztetést érez³⁴, hogy számot vessen életútjával, egyszersmind élve boncoló őszinteséggel ország-világ tudomására hozza, hová tartozik, milyen közegből származik, kik a felmenői, milyen volt elsődleges (primér) szocializációja, milyen szociológiai és ideológiai összetevők alakították személyiségét, hogyan jutott szerteágazó műveltségének birtokába, kik voltak intellektusát pallérozó tanárai, barátai és vitapartnerei. S mindent összevetve miként evickélt át szűkebb hazája – Erdély – mozgalmas évtizedein, hogyan élte meg az elmúlt háromnegyed évszázad „sűrű” hétköznapjait.

Vagyis B. B. is, mint minden valamire való értelmiségi azt a három, egymásból következő kérdést kívánja megválaszolni esszéregényében: ki ő, miért lett olyan, amilyen, mi dolga (teendője) volt (és van még) abban az időkeretben és abban környezetben, amelyben léteznie megadatott.

S kisregénye legvégén még arra a kérdésre is megkockáztat egy tétova válaszfélét, hogy sokévtizedes személyes erőfeszítése által/révén vajon, Vörösmarty Mihállyal szólva „ment-e a világ elébb”?

Egy arasznyit, pár apró lépést legalább…

S hogy mi derül ki e kisregényt lapozgatva B. Béláról a publicistáról, az irodalomtörténészről, a politológusról, a tudománytörténészről, a sokarcú alkotó személyiségről, mindent összevetve: az emberről, ahhoz először is el kell(ene) mélyedni a szerző sodró lendületű, élvezetes szövegében. Csakhogy az olvasói ítélet megint jelentős mértékben függ attól, amit írásom első részében fejtegettem: ki, milyen alapismeretekkel, s főként milyen szemmel (attitűddel) veszi a kezébe.

Vagyis azt mindenki magának alkothatja meg!

Nem volna azonban korrekt, ha e sorok írója partiumi eredetű magyar historikusként, nemzedék- és – félig-meddig – sorstársként nem rögzítené, milyennek érzékeli ő maga B. Bélának a kisregényből kibomló életútját és karakterét:

Saját olvasat (magánvélemény)

Nos, nem szeretnék kertelni: én, meglehet némileg elfogultan, hamisítatlan székely őstehetséget látok B. Bélában, az Apáczai Csere Jánosok, a Csoma Sándorok, a Gábor Áronok, a Szabédi (Székely) Lászlók³⁵, és, igen: a Toró Tiborok neméből, akiknek sziporkázó, mondhatnám káprázatos intellektusából bármilyen közhasznú foglalkozásra, s főleg értelmiségi hivatásra bőven telik. Lehetnek belőlük korszakalkotó történetmondók, világutazó szótárírók, ágyúöntő ezermesterek, zseniális nyelvészek, elméleti fizikusok, írók, költők, s leginkább: tanárok. Akik a feliben-harmadában talán szintén székely származású³⁶ József Attila szavát idézve: egész népük tudásszintjét kívánják emelni.³⁷ Akiknek istenadta tehetségüknél csak tudásszomjuk, szorgalmuk, szívósságuk, tettrekészségük nagyobb – akárcsak egyszerre gyepűvédő és szántó-vető székely eleiknek. Akik, megint csak Kossuth Lajos egyik romantikus stílű írását idézve „honunk legszélső határáig vettettek, több mint ezer esztendeje fenn tudtak maradni és legyőzhetetlen hadfi létükre ugyanolyan energiával kezelték az ekét is, olyannyira, hogy vad hegyeiket virágzó paradicsommá alakították át.”³⁸

Szinte mindegy hová sodorja őket a Fátum, felgyűrik ingujjukat, felveszik a kesztyűt, a „jég hátán is megélnek” – s főként: sohasem adnak föl semmit! A végsőkig küzdenek: kitűzött személyes céljaikért és szűkebb közösségük érdekeiért. Természetes módon, mondhatni magától értetődően válnak kisviláguk vezérembereivé.³⁹

Mert hát B. B. is az lett, persze csupán a maga módján, hiszen politikai szerepre sohasem vágyott, egyenessége, szókimondó karakánsága miatt talán nem is lett volna igazán alkalmas rá. Annál több talentuma volt (és van) a kisebb és nagyobb közösségére, a székelységre s tágabb értelemben a romániai magyar (nemzeti) kisebbségre leselkedő történelmi, szociológiai, politikai veszélyek és kockázatok felmérésére, távlatos áttekintésére – divatos szóval: „kontextusba helyezésére” – és a román (többségi) nemzettel való modus vivendi elméleti kidolgozására.

Pár mondat a „gyökerekről” – madártávlatból

B.B., miként utaltam föntebb rá nem is lehetne „székelyebb”. Mi több, jóllehet ő e ténynek saját szellemi fejlődésére és habitusára nézvést szinte semmiféle jelentőséget nem tulajdonít mindkét ágon nemesi státusú famíliából származik. Persze nem lófőkre, pláne nem primorokra kell gondolni, ám a családi irattárban sokáig őrizgettek egy a XVI. század elején keletkezett adásvételi szerződést, amelyben az áll, hogy egyik „Bíró ős, aki ténylegesen a falu bírója is volt a jegyzőtől, aki a Balázsok őse volt, megvásárol egy bírtokrészt a falu Büdöskút nevű határában.” Na már most B. B. édesapjának neve Bíró József, édesanyjáé pedig Balázs Matild (Tilda). Hogy hogy nem az ősök sorsa már négy évszázaddal korábban összefonódott tehát. Mint jeleztem, B. Bélát különösebben nem foglalkoztatta ez a rendtartó székely falu⁴⁰ presztízshierarchiájában mégis csak valamit jelentő pedigré, de annak azért kíváncsiságból utána nézett, hogy a „történet” – amelyet ő változatlanul hajlamos családi legendának tekinteni⁴¹ – „helyrajzilag stimmel, hiszen a szóban forgó szántóföld a kollektivizálásig még mindig a Balázs nagyanyám birtokában volt […] A Bírók közben elszegényedtek, a Balázsok családi sírja azonban ma is a temető bejáratánál található, ami önmagában is rangot jelentett. Akárcsak a templom mennyezeti kazettái közt szintén előkelő helyen látható családi címer.” Nem hallgatható az sem el (még ha különösebb büszkeségre okot nem ad is), hogy a Bíró nemzetségnek is volt „kutyabőre”, egészen addig, amíg a kisregény egyik hányatott sorsú főszereplője, Bíró Géza (Iván), B. B. nála másfél évtizeddel idősebb testvérbátyja napi italszükségletének fedezésére el nem kótyavetyélte…⁴²

A kisregényt lapozgatva s Bíró „Jóska” (az apa) karakterét, szerfelett változatos „karrierjét” (kemence építő szakmunkás, boltvezető, egyszersmind nagy tételekben kereskedő, botcsinálta, ám rendkívüli üzleti érzékkel megáldott sikeres szászföldi vállalkozó, illegális kommunista pártmunkás, bányavállalati, majd szövetkezeti főkönyvelő, stb.) ízlelgetve valóban egy „jég hátán” is megkapaszkodó, jó kiállású, borotvaéles eszű, remek „svádájú”, s nem utolsósorban kiváló emberismerő, kicsit bohém, összességében rokonszenves személyiség képe bontakozik ki. Akinek kézügyessége, a modern technika vívmányai iránti affinitása sem mindennapi. (Telepes rádiót és oldalkocsis motorkerékpárt egyaránt meg tud „kezelni”!) S még valami: nyelvérzéke is kitűnő! Sok botfülű háromszéki bajtársával ellentétben a királyi Románia (Regát) egyik távoli besszarábiai (ma Moldvai Köztársaság) helyőrségében lemorzsolt katonaidejében „besszarábul” is közel anyanyelvi fokon megtanul, amely tudvalevőleg ugyanaz a moldvai román dialektus, amelyen a legnagyobb román költő, Mihai Eminescu írta halhatatlan verseit.

Nem volna teljes a kép, ha nem hoznám szóba Bíró József kombinációs készségét s erősen valószínűsíthető rejtett matematikai képességét sem (erre utalhat az is, hogy remek sakkozó is volt!), ami nem mindennapi memóriával társult: nem volt olyan kártyakompánia, amelynek tagjait meg ne kopasztotta volna. Erre főként az 1940. augusztus 30-i II. bécsi döntés⁴³ (Észak-Erdély és a Székelyföld visszacsatolása) következtében a Beszterce környéki Telcsen s a háromszéki régióban is ideiglenesen újra berendezkedő magyar közigazgatás dzsentriallűröket hordozó tisztviselői körében – főleg a telcsi „úri társaságban” – dívó, némi kvaterkázással és széptevéssel tarkított késő éjszakáig (olykor hajnalig) nyúló obligát pasziánsz, tarokk- és ferblipartik teremtettek lehetőséget. Melyek egy ideig a kommunista konspirációról is hatékonyan elterelhették a gyanút…

Egészen más jellegű (bár nem kevésbé idealista) géneket örökölt B. B. édesanyja oldaláról: Balázs Tilda amolyan középkori templomok és kazettás mennyezetek freskóiról ismerős ikonszerű jelenség, sudár termettel, szabályos arcvonásokkal, gyönyörű bogárszemekkel és koromfekete hajkoronával, amelybe közel hetvenéves koráig egyetlen ősz hajszál sem vegyül.⁴⁴ Veleszületett szépségénél csupán – nem kizárt: nemesasszony őseitől eredeztethető – tartása, a lényéből fakadó/áradó kisugárzása nagyobb: valósággal megközelíthetetlen, a köpeci legények örülhetnek, ha egy-egy bájos mosolyát felcsippenthetik. B. B. visszafogott szemérmességgel beszél szülei egymástól homlokegyenest eltérő nemi erkölcseiről⁴⁵, beidegződéseiről, s csupán sejteti, hogy gyönyörűséges édesanyja szívét, talán brassai középiskolás korában egy magyarul tökéletesen tudó jóképű román siheder ejtette rabul. Ám alig pár évvel az „impériumváltás” – mindközönségesen Erdély bekebelezése⁴⁶ – után, nagyjából a múlt század húszas éveinek közepén természetesen szó sem lehetett róla, hogy a bimbózó liaison a „területrabló/betolakodók” mégoly jóvágású s szimpatikus fiával komolyabbra forduljon.

Minthogy hasonló párbeszéd Erdély-szerte nagy valószínűséggel tízezerszámra elhangzott 1920-tól napjainkig szó szerint fogom idézni B. B. kisregényéből a Balázs papa sziklaszilárd szentenciáját:

„»Ennek nem leszel a felesége!«

»Miért« – döbbent meg anyám.

A válasz ugyanolyan kurta volt: »Nem látod, mit művelnek velünk? Téged is csőbe húznak…«”⁴⁷

Nem lévén lélekbúvár nem érzem hivatottnak magam annak eldöntésére, hogy e megrázó érzelmi sokknak volt-e valamilyen szerepe abban, hogy Bíró Józsefné született Balázs Matild sohasem sajátította el tisztességesen az államnyelvet, noha a romániai „népi hatalom éveiben”⁴⁸, közelebbről a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének”⁴⁹ ötvenes évekbeli lázas időszakában alsórákosi és köpeci helyi kommunista vezetőként, utóbb a baróti líceum, majd a köpeci általános iskola titkárnőjeként – ráadásul komoly tekintélyt jelentő „régi illegalistaként”⁵⁰– óhatatlanul kellett néha „román elvtársakkal” is találkoznia a Rákos rajon központjában, Alsórákoson tartott rendszeres „gyűléseken”. Az is igaz persze, hogy németül sem szólalt meg sohasem, pedig Brassó a húszas években még háromnyelvű nagyváros volt. B. B. inkább azt gyanítja: mindez arra vezethető vissza, hogy szépséges édesanyjának sem hallása, sem énekhangja nem volt. Annál nagyobb volt természetes intelligenciája, empátiája, olvasottsága s szilárd elvi következetessége, akaratereje. Ezeket a leendő irodalomtörténész-politológus, tudománytörténész professzor (emeritus) fia szintén hiánytalanul megörökölte. A húszas évektől kezdve rendszeresen gyarapított többnyelvű könyvtárral – benne például a világirodalom remekeivel, de az Erdélyi Szépmíves Céh pompás kiadványaival, sőt a klasszikus Hóman–Szekfűvel⁵¹ és Szekfű Gyula Három nemzedék c. ikonikus opuszával⁵² is. (Ennek a ténynek a továbbiakban lesz még jelentősége!)

Alsórákosi és köpeci gyerekkor, sepsiszentgyörgyi gimnáziumi évek és kolozsvári egyetemi tanulmányok

Ám néhány szót a gyerekkorról, a gimnazista, majd az egyetemi évekről is! Eddigi vázlatos összefoglalónkból úgy hisszük, evidencia: B. B. erdélyi magyar kommunista, ráadásul „régi illegalista” házaspár másodszülött fiúgyermeke. Eszmélkedése azonban az éppen bomlásnak induló székely faluközösség egyszersmind Nagy-Magyarország mitikus tárgyi és tudati rekvizitumai között indul: Alsórákoson (s később Köpecen) rengetegen élnek még az Osztrák-Magyar Monarchiában született nemzedékek tagjai közül, szülei is ezekhez az évjáratokhoz tartoznak. És persze mindenki magyarul beszél, kivéve az 1946-os születésű „Nicu”-t, az alsórákosi milicista csemetéjét, akivel az ötvenes évek legelején két-három esztendőn át sülve-főve együtt múlatják az időt, és spontán módon elsajátítják egymás anyanyelvének alapjait. B. B. jól sejti (meg is írja): a négy-ötéves életkorban rögzített, a magyartól igencsak különböző indoeurópai idegennyelv logikájának és nyelvtani szabályainak ösztönös rögzítése a bázisa későbbi kiváló román és megbízható német nyelvtudásának. Még akkor is, ha Köpecre visszaköltözve kisiskolás korában látszólag „elfelejti” az alsórákosi „intenzív nyelvtanfolyam” során memóriájába égett szókincset és grammatikai regulákat. Azok bizony az első adandó alkalommal, mármint a vonalasan 1-es számú középiskolának átkeresztelt sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium – megannyi „nagy erdélyi” Alma Matere – első osztályában ellenállhatatlan erővel buzognak fel: Bíró Bélánál talán senki sem tud jobban románul háromszéki generációs társai közül. Jól megy a német is, amelyet kiváló, Hájdelbergát (Heidelberget) is megjárt⁵³ líceumi némettanára – Rácz Lajos – jóvoltából szintén legalább társalgási szinten elsajátít. De ez már „tanult nyelv”, az akkor még szép számú erdélyi szász kisebbségből származó versenytársak sokkal biztosabban uralják, hiszen nekik anyanyelvük. Ezt józanul belátva B. B. nem a magyar–német, hanem a román–magyar szakpárosítást választja 1965–1970 között a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem hallgatójaként, amit nem bán meg sohasem. Itt azonnal, már a felvételi vizsgák első napjaiban varázsütés éri: találkozik egy vele épp egyidős kistermetű mélybarna szemű lánnyal, abból a titokzatos fajtából, amelyet fausse-maigre⁵⁴ néven jelöl a nüanszok (s a női szépség) iránt köztudomásúan érzékeny francia nyelv, aki, ahogy mondani szokás „neki rendeltetett”. Szerencséjük is van, már első, mindent elhatározó randevúik (egy empatikus idős kolozsvári házaspár félreeső kis szobájában) sikeresek. Napnál is világosabb: sohasem fogják egymást elhagyni. Ásó, kapa és a nagyharang! A leendő feleség, Ani (Bartoss Anna- Mária), szemében is rögvest felcsillan az a bizonyos fénysugár, az a jellegzetes, semmihez nem hasonlító „asszonyi pillantás”, amely láttán az erdélyi román ember tévedhetetlen bizonyossággal állapítja meg: „Asta nu te iartă”⁵⁵… Rád „kattan”, életed végéig nem tágít mellőled…

Ez immár tény: idén júniusban lesz hatvan esztendeje, hogy a Bíró házaspár jóban-rosszban kitart egymás mellett.⁵⁶

Háromszék után immár egy másik legendás magyar kisvilágban: a Kalota partján⁵⁷, Magyarvistán.

B. B. és felesége valószínűleg nincsenek tudatában, hogy sorsszerű – az objektív véletlen⁵⁸ kategóriájába tartozó – találkozásuknak az elemi erejű kölcsönös vonzalomnál és a hosszútávú együttéléshez elengedhetetlen „zsigeri” rokonszenven túl sokkal mélyebb összetevői (is) lehetnek: egyfelől a Partium némely részei, az Érmellék, a Szilágyság, de még Bihar és Kővárvidék eldugott magyar falvainak (például a Szinérváralja környéki Kőszegremetének) túlélő lakosai a korai Árpád-kor óta szívósan őrzik „turáni” etnikai arculatukat, másfelől egy már réges-rég feledésbe merült, ma már regeszerűnek tetsző s csak néhány „beavatott” által ismert⁵⁹ ősrégi, talán még a honfoglalás előtti magyar törzsi szokás szerint például a rábaközi avar-származékok, továbbá a borsodi kabarok – vérfrissítés szándékával – távoli vidékek magyar szállásait látogatták jól meghatározott céllal: „asszonykeresőben”. Így hát nem zárható ki, hogy B. B. és hites felesége tudtukon kívül csupán egy hamvába holt („elsüllyedt”) ősmagyar tradíciót elevenítettek föl. Rendkívül eredményesen! Talán mondanom (írnom) sem kell: nem is volt különösebb probléma Ani székelyföldi meggyökeresedésével. Még annak ellenére sem, hogy a „kultúrlejtő” – és az időbeli fáziseltolódás (décalage) törvényszerűségei – elméletileg megnehezíthették volna (s némileg fékezték is kezdetben) a nagyváradi menyecske háromszéki „térfoglalását”…

De nem, mégsem! Bíró Tilda minden zárkózottsága s visszafogottsága ellenére azonnal szívébe zárta tűzrőlpattant energikus, cserfes kis menyét, aki a 2. számú líceum (a hajdani lánygimnázium), utóbb Sepsiszentgyörgy Szemerja negyedének általános iskolája s végül, ’89 után a Székely Mikó Kollégium francia és magyartanáraként tehetséges diákok százait indította el pályájukon. Nem sokat számítottak az „osztálykorlátok” sem. Az tudniillik, hogy B. B. élete párja Nagyvárad jóval iparosodottabb, civilizáltabb, „polgárisodottabb” – becslésem szerint mintegy fél évszázaddal előrébb tartó idősíkban lévő – vidékének egy már-már „burzsuj” családjában cseperedett fel. Édesapja, a könyvmoly B. B. hihetetlen szerencséjére – mozgalmár szemmel – meglehetősen „dekadens” foglalkozást űzött: antikvárius volt (a föntebb szóba hozott, részben öröklött családi bibliotéka több értékes darabja, pl. Szekfű 1920-ban kiadott emblematikus könyve a „magyar fejlődésről” a székely mítosz iránt korántsem érzéketlen após ajándéka!)

Kiragadott regényrészletek

Ne ijedjen meg a kedves (reménybeli) Olvasó! Nem áll szándékomban az egész kisregényt felmondani! Mindössze azt szerettem volna érzékeltetni, miként bomlik ki B. B. mesteri „narratívájából” (nem véletlenül oktatta sok szemeszteren át a Sapientia Egyetemen, sőt, kézikönyvet⁶⁰ is kiadott róla!) a könyv „üzenete”. Röviden ez: mindennapi életünk apró-cseprő gondjai miként fedik el, tartják homályban vagy teszik zárójelbe azokat a „mélyáramú” etnikai, demográfiai, szociológiai, társadalomtörténeti s mentális folyamatokat, amelyek egyébként mindannyiunk életét alapvetően, mondhatni „törvényszerűen” – nehezen áthágható keretek, merev szabályok s számunkra is többnyire érthetetlen (elfeledett, elsüllyedt) reflexek, beidegződések, rokon- és ellenszenvek, előítéletek áthatolhatatlan és beláthatatlan szövevényeként – meghatározzák.

Most, miközben ezeket a sorokat írom rémlik föl bennem: B. B. épp azért ült le majdnem 77 esztendősen hordozható számítógépe billentyűzete elé, mert nem mindennapi intellektuális adottságai, elvont gondolkodásra való hajlama, született elemzőképessége s rendkívüli olvasottsága ellenére épp ennyi időre – csaknem nyolc évtizedre – volt szüksége ahhoz, hogy „napjai hordaléka”⁶¹ leülepedjék, s irdatlan memóriájából, olykor mélytudatából feltoluló emléktöredékei – „aha- (heuréka-) élmények” formájában – szavakká, mondatokká, logikai láncolatokká, mentális mintázatokká sűrűsödjenek-tisztuljanak, rá- és felismerésekké szublimálódjanak, nemesedjenek. Hogy egy összefüggő érzelmi/értelmi koncentrátum: történet legyen belőlük.

Ami azonos írásom tárgyával: a kisregénnyel.

*

Mit is ragadhatnék még ki e sűrű szövésű, megszenvedett, ezerszer meggondolt gondolatokat mesterien kanyarító szöveghalmazból? Hiszen egyik epizód következik a másikból, s a hozzájuk fűzött megjegyzések, magyarázatok s finom elemzések is természetes módon, ha nem is mindig maguktól értetődően épülnek egymásra, következnek egymásból?

Két fontos dologra azonban mindenképpen ki kell térnem még, mielőtt – valamiféle „epilógus” gyanánt – megkísérelném összegezni „mire jutott” B. B. a kossuthi nemzetfelfogással folytatott (elméleti) „vitájában”.

Az első az a fojtogató, gyanakvástól, bizalmatlanságtól és rettegéstől terhes romániai atmoszféra, amelyikben B. B. nemzedéke felnőtt: a „gyorgyudézsi” és „grozapéteri” első szakasz az ötvenes/hatvanas években, majd az 1965-ben induló s a hetvenes évek elejétől (B. B. pályakezdésétől) még ijesztőbbé torzuló, a szó szoros értelmében (magyar) kisebbségi szempontból életveszélyes ’hetvenes/nyolcvanas évekbeli Ceauşescu-diktatúra, amelyet „aranykornak”⁶² keresztelt át a szintén túlélésre berendezkedett (többségi) románság akasztófahumora, félreérthetetlenül utalva annak kafkai és „übükirályi” abszurditására.

De vajon teljes rémisztő valóságában fel tudja-e mérni bárki is, aki nem élte személyesen át, mit jelent tizennégy-tizenöt éves kiskamaszként, majd huszonkét-huszonhárom éves tapasztalatlan ifjoncként rossz arcú (sokszor magyar származású, hiszen 1968-ig, papíron legalábbis megvoltak még a Sztálin által taktikai/stratégiai okokból Bukaresttől kikényszerített Magyar Autonóm Tartomány⁶³ intézményes keretei!) államvédelmi tisztek – „szekusok” – előtt hosszú órákon keresztül a cigarettafüstös kihallgatószobákban ücsörögni, írásbeli, esetleg többször is saját kezűleg lekörmölt vallomást tenni egyik-másik sepsiszentgyörgyi osztálytárs, illetve kolozsvári egyetemi évfolyamtárs – úgymond – a „román állambiztonságot veszélyeztető” cselekményeinek felgöngyölítésekor? Amikor a sarokba szorított B. B. (s megannyi neves és névtelen sorstársa⁶⁴) izzadságcseppektől csatakos arccal próbál kitérni a „kompetens szervek”⁶⁵ képviselőjének fifikás keresztkérdései elől s minden lelkierejét összeszedve igyekszik olyan – kitérő, semmitmondó – válaszokat adni, illetve úgy fogalmazni, hogy ne ártson bajba jutott ismerősének, barátjának?

E két jelenetet szándékosan nem elevenítem föl, s nem fogom taglalni a Limes-kör körüli nem kevésbé torokszorító fejleményeket sem, amelyek következményeként nem sok híja volt, hogy a Bíró család – akárcsak Molnár Gusztáv és felesége 1988 márciusában– ne vegyen maga is vándorbotot a kezébe s meg se álljon minimum Budapestig. Már csak azért sem, mert a „narratológia” szabályai a B. B. portré szerzőjére is érvényesek (s persze azt is szeretné, ha minél többen elolvasnák a kisregényt!)

S helyhiány miatt nem fogok kitérni a könyv egyik legszomorúbb betétjére sem, amelyikben B. B. 1932. szeptember 25-én Köpecen született és marosvásárhelyi, kolozsvári, utóbb sepsiszentgyörgyi és nagyváradi sikertelen helykeresés után tragikus életét Békéscsabán – magát vonat elé vetve – befejező festőművész/grafikus testvérbátyja⁶⁶ kálváriáját beszéli el. Ennek kulcsmozzanata az, hogy az 1956. október 24-i kolozsvári – az ’56-os magyarországi forradalommal szolidaritást vállaló – magyar diákgyűlés egyik főszereplője az UTM⁶⁷ titkáraként Bíró Iván Géza volt, akit emiatt meghurcoltak, alávaló módon megzsaroltak és végül – »Ambrus Győző« fedőnéven – be is szerveztek az arra „illetékesek”. S bár bizonyítottan⁶⁸ soha nem végzett „operatív munkát” s elég hamar ki is zárták a hálózatból, a gyanú s az ebből következő identitásválság élete utolsó pillanatáig elkísérte. Amin a mindennapi alkoholmámor sem sokat segített.

Egy jellegzetes Bíró I. Géza tájkép (forrás: depozituldearta.ro; https://www.depozituldearta.ro › pict)

Az anyaországi kaland

Ellenben úgyszólván kötelességemnek tartom, hogy némileg részletesebben érintsem B. B. a kilencvenes évek elejétől/közepétől nagyjából a FIDESZ 2010-es „fülkeforradalmáig”⁶⁹ elnyúló anyaországi szerepvállalását. Mármint a hazai sajtónyilvánosságban, a mindenhatónak tételezett „médiákban”. Ha ugyanis rápillantunk amaz főleg budapesti sajtókiadványok lajstromára, amelyekben B. B. írásai akkoriban gyakorta megjelentek többségükben szocialista vagy liberális(nak vélelmezett) újság- és folyóiratcímeket látunk (a tudományos jellegű „akadémiai” kiadványok, mint például a Politikatudományi Szemle, a Regio s a Valóság ebben az összefüggésben „nem játszanak”!) Nekem ebben, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetsége kulturális tanácsosa⁷⁰ minőségemben annyi részem volt, hogy emlékezetem szerint 1994 tavaszán – munkaköri leírásom folyományaképp – én mutattam be a Bukaresti Egyetem Hungarológia Tanszékének óraadó oktatóját⁷¹, B. Bélát ama, csupa a hajdani SZDSZ holdudvarába tartozó vagy annak szellemiségével rokonszenvező budapesti csúcsértelmiségiekből álló kulturális küldöttség tagjainak (köztük több közeli ismerősömnek, sőt barátomnak), akik tapasztalatcserére érkeztek a „szomszédos baráti országba”. S hivatalos programjuk részeként magától értetődően fölvették a kapcsolatot a szociológiailag, politológiailag velük egyenértékű, sőt tőlük ideológiai szempontból sem távol álló Grupul Dialog Social (Társadalmi Párbeszéd Csoport, GDS) náluk nem kevésbé rangos „européer” tagjaival. Kísérőjük és tolmácsuk evidens módon B. B. volt. Ezekre a megbeszélésekre én nem voltam „hivatalos”⁷², csupán gyanítom, hogy ekkor vált nyilvánvalóvá a pesti delegáció magas presztízsű s befolyásos tagjai számára B. B. nyelvtudása, rátermettsége, intellektuális kifinomultsága, s gondolom többükben is akkortájt merült fel, hogy szerteágazó s politikatörténetileg is megalapozott ismeretanyaga, főként a magyar–román (román–magyar) együttélés tárgykörében a budapesti elitértelmiség olvasótábora számára is hasznosítható.

S lőn…

B. B. e témáról beszélve egyszerre karakánul következetes, ugyanakkor rendkívül diszkrét és – érthetően – nagyon óvatos is. Szikár, csupán a tényeket rögzítő stílusban mindössze annyit hoz Olvasója tudomására, hogy a kezdeti diadalmenete a „ballib” sajtóban – megszámlálhatatlan cikk, magvas tanulmány, elgondolkoztató esszésorozat, továbbá több rangos kitüntetés – kurtán-furcsán megbicsaklott. Noha Kis János az SZDSZ „az akadémiai szférába visszahátrált” korábbi elnöke oly mértékben értékelte elméleti-kritikai teljesítményét, hogy – „vendégasszistensként” – egy fél évre maga mellé vette őt a CEU filozófiai és államtudományi tanszékére. Sőt, ugyancsak Kis János kezdeményezésére még az is szóba került, hogy egy hathónapos bécsi tanulmányi ösztöndíjat is fognak neki adományozni, amire igen nagy szüksége lett volna időközben kissé megkopott német nyelvtudása felfrissítésére.

Ez már nem adatott meg! A jegenyefák sem nőnek az égig.

B. B., persze csak utólag összefüggést vél felfedezni e „deklasszálódás” és ama tény között, hogy az elegánsan fogalmazott elutasító levél kézbesítése előtt egy héttel az SZDSZ egyik befolyásos háttérembere – viszonossági alapon – hattagú családjával egyetemben meglátogatta a Bíró házaspár sepsiszentgyörgyi otthonát s szerét ejtette, hogy alapos mustrát tartson B. B. szakkönyvtárában! Idézem:

„a vendég […] szinte már leplezetlenül felleltározta a családi könyvtárat […] jobbára az Atlantisz, az Argumentum, az Európa, a Gondolat kiadványaival találkozhatott. Azokra csak rápillantott. A Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar Történeténél azonban látványosan elidőzött.”⁷³

A többit már könnyűszerrel kitalálhatja a nyájas Olvasó: a rangos bécsi alapítvány stipendiumát más kapta meg, s „látogatója” pest-budai vendégszeretetét sem nyílt alkalmuk Bíróéknak megtapasztalni!

Kitekintés

A történész számára az az igazi feladat, hogy leplezetlen nyíltsággal (semmit nem elhallgatva) visszaadja a hozzá legközelebb álló közösségnek, vagyis a nemzeti közösségnek az emlékezetét és identitását⁷⁴ 

(Max Gallo, 1932–2017)

A B. B. portré szerzője nem tudja megítélni, hogy írásának „hőse” elfelejtette-e azt a szerinte ide tartozó epizódot, miszerint a látogatást megelőző 1993. július végén rendezett illyefalvi találkozón⁷⁵ B. B. szokásos vehemenciájával (ami olykor indulatosságként is értelmezhető) egy másik nagynevű budapesti „vezető értelmiségi”-vel, Konrád Györggyel is összekülönbözött a romániai magyar kisebbség politikai szerepéről és jövőjéről kibontakozó szópárbajban. S egy megbocsáthatatlan hibát is elkövetett: határozottan ellentmondott neki: meglehet nem mindig udvariasan cáfolta vitapartnere mondandóját/érvelését.

S itt ismét átveszi a szót emez írás alkalmi portréfestőből historikussá visszavedlett szerzője! Megítélése szerint B. B. nemcsak azért „írta tele” a szoclib. sajtót jobbnál jobb cikkeivel s éles elméjű politológiai elemzéseivel mert abban a hiszemben volt, hogy „echte” baloldali származása, korábbi kommunista párttagsága s az emberiség haladása iránti tántoríthatatlan elkötelezettsége szociológiailag és ideológiailag erre a feladatra természetes módon predesztinálja, hanem azért is, mert benne sem tudatosult: kompenzatív alapon ösztönösen vágyott a budapesti értelmiségi elit elismerésére. Azt szerette volna, hogy maradéktalanul, „szőröstül-bőröstül” el- és befogadják. Méghozzá egyenrangú, egyenértékű partnerként!

B. B. és minden a „leszakadt nemzetrészek” kisebbségi magyar közösségeiből származó az anyaországban szerencsét próbáló mégoly tehetséges entellektüel önhibáján kívül nem volt – nem lehetett – s valószínűleg ma sincs mindig teljesen tisztában vele, hogy e természetes törekvésnek (vágynak) 1920. június 4-e óta kőkemény társadalomtörténeti, szociológiai és mentális akadályai vannak, amelyet tömören „szétfejlődésnek” mond a szociológiai és nemzetpolitikai szakzsargon, s amelyet a változatlanul közös anyanyelv jótékonyan elfed, eltakar, legalábbis elhomályosít.⁷⁶ Merthogy, tetszik, nem tetszik, a „Trianon-szindróma” nem egyszerűen csak Erdély (a Partium, Máramaros, Bánság), a Felvidék és a Vajdaság (de az orvul elcsatolt Őrvidék/Burgenland is ide számítható!) s emez országrészek szimbolikus értékű nagy- és kisvárosai (Arad, Brassó, Kassa, Kismarton, Kolozsvár, Marosvásárhely, Munkács, Nagyszeben, Nagyvárad, Pozsony, Szabadka, Szatmár, Temesvár etc.) elvesztését/elbitorlását jelenti, hanem egyszersmind azt is, hogy megszakadt/széttört – utóbb megsemmisült/szétporladt – egy minden tökéletlensége és ellentmondásossága dacára az első világháború kitöréséig ígéretes s meglepően dinamikus társadalomtörténeti/szociológiai és mentális integrációs folyamat, amely a magyar nemzetépítés/honmegőrzés és nemzettudat hallatlan balszerencséjére a Hungaria integer – a „Szent-Istváni” Magyarország – területére volt kalibrálva. Az, amely ugyan változatlanul polgári átalakulás néven szerepel a tankönyvekben és a történészi közbeszédben, ám valójában nem egyéb, mint a régi Magyarhon a társadalmi ranglétrán felfelé igyekvő különféle etnikai eredetű, felekezetű és rendű országlakosainak a korábbi hungarustudat alapjain nyugvó s a zsigerekbe kitörölhetetlenül beivódó, a nemesi státus (diploma) – vagy azzal közel egyenértékű presztízs – elérésére irányuló elemi erejű ösztönös törekvése: a századok óta tartó nemesedésnek/nemesítésnek⁷⁷ a magyarországi nagyvárosokban – leginkább Temesvárott – zajló modernebb, korszerűsített beamter típusú „polgár-magyar”⁷⁸ verziója, amelynek eredménye – persze a magyar tannyelvű állami oktatással s a mindenható „korszellemmel” is jelentősen megtámogatva – egy új, hamisítatlan magyar(osch) emberfajta, a (félnemes/félpolgár) úriember/úrinő ezerféle változata, amely járulékos haszon (collateral benefit) gyanánt hosszú távon – a braudeli longue durée szabályai szerint – egyszersmind spontán magyarosodást is magában foglal. Magyarán a mi viszonyaink között ez az elméletileg kétféle vétetésű társadalomtörténeti kategória – a nemesedés versus polgárosodás – ugyanazon (magyar) fejlődés egymásba szövődő, összefonódó, egymásra épülő⁷⁹, csupán teoretikusan – a Norbert Elias nevéhez fűződő folyamatszociológiai eszközökkel⁸⁰ – szétboncolható, végeredményben vonzó (áhított) produktuma, amelyet rendies, hierarchikus „feudális” vonásait rendületlenül őrző eredendő jellegzetességei – a March Bloch-féle caractѐres originaux⁸¹ – miatt történeti szociológiai szempontból talán helyesebb volna korábbi – Kemény Zsigmond, Szemere Bertalan s a pályáját Bukarestben megfutó Veress Sándor et alii által használatos – nevén „polgárisodás”-nak⁸² hívni (oximoron gyanánt a „ráutaló” nemesi jelzővel ellátva)⁸³, amíg közmegegyezéses (konszenzusos) alapon nem találunk rá egy minden magyar által elfogadható adekvát új szakkifejezést.

Mindenkinek, kivétel nélkül át kell préselnie magát egy képzeletbeli rostán – én ezt gyakran nemesi szűrőnek⁸⁴ hívom – amelynek likait, azok méretét, átjárhatóságát senkinek nem áll módjában tágítani. Nagyon régóta, talán már Árpádházi szent királyaink (István és László) óta (de Verbőczy István Tripartituma óta bizonyosan!) megvan. Létezik.

Által kell menni rajta, már ha „magyarok” akarunk lenni (s maradni) …

Nagyon is ideillik, s több mint tanulságos, ha B. B. „vitapartnere” egy 1858-as angolul elhangzott glasgow-i kortesbeszédéből származó fejtegetésének némely részletét idemásolom:

„A [magyar] nemesség soraiban voltak németek, tótok, horvátok, szlavonok, ráczok, görögök, oláhok, örmények, szóval: volt minden faj [etnikum], mely a magyar korona területén lakik, s e nem magyar faju nemesek közt voltak kisebb-nagyobb birtokosok az alkotmány jótéteményeiből kizárt magyar jobbágyok földesurai, s a magyar jobbágyok robotban művelték a földet nem magyar uraik számára, s nekik jobbágyokul adóztak és szolgáltanak. Még magában a czimezetes [!] főnemesség soraiban is tizenegy herczegi család között csak négy magyar van, hét idegen faj; száz grófi család közt harminczötöt, kilenczvenhárom bárói közt harminczkilenczet nevezhetnék meg – mondja Kossuth –, melyek nem magyar eredetüek.”⁸⁵ (Kiem. az eredetiben! B-KB.)

Persze nem árt azt is tudni, hogy milyen „összefüggésben” hangzottak el Louis Kossuth szavai!

A szabadságharc immár emigrációba kényszerült első számú vezetője – a forradalom orosz/kozák katonai erővel történő leverése utáni sokkból ocsúdva – azokat a nyugati (főként a francia) sajtóban akkortájt lábra kapó, alulinformáltságból és/vagy szándékos csúsztatásokból származó híreszteléseket kívánta cáfolni brit (skót) hallgatóságának, miszerint – idézem: – „az utóbbi [1848–1849-es] magyar szabadságharcz tulajdonkép csak fajharcz volt, melyben mi magyarok mint uralkodó-faj szerepeltünk, mely a többi fajoknak ugy jogokban, mint nyelvben elnyomására törekedett”⁸⁶ volna. (Tessék fellapozni a mértékadó szlovák és román historikusok vonatkozó munkáit: érvelésük vezérmotívuma ma is ez a vélekedés!)

Íme Kossuth Lajos megítélésem szerint mindmáig érvényes, sőt igaz „védekezése” – három részletben (az eredeti szöveget kissé átszerkesztve s rövidítve):

1. „bátran ki merem hivni a világtörténelmet, mutasson nemzetet, mely annyira türelmes, igazságos és szabadelvü volt más fajok és nemzetiségek iránt, mint a minőknek a magyarok bizonyitották a legrégibb időktől folyvást a mai napig […] az idegen fajok iránti szabadelvüség annyira a magyar politika vezérmaximája maradt minden következő időn át, miszerint nincs példa az egész világ történelmében, hogy faj [nép], mely valaha államot alkotott, hasonló mértékben kizárta volna politikájából saját előnyére a jogok kizárólagosságának még csak gondolatját is, s a »polgár« fogalmat nagyobb mértékben tette volna függetlenné a faj fogalmától, mint a magyarok.”

2. „Igaz, hogy a magyar alkotmány, az európai koreszmék befolyása alatt, ép ugy, mint Európa minden más országának alkotmánya, hajdan lassan-lassan aristokratikus alakot öltött s ez alakot 1848-ig meg is tartotta, – hisz ép ezért volt szükség ama reformokra, melyeknek keresztülvitelében nekem is részem vala, – de ez az alkotmány, melyet 1848-ban a kiváltságok szük talajáról a népszabadság tág talajára helyeztünk át, nem faj uralkodás, hanem osztály-kormányzat volt. [Az én kiemelésem! B-KB.] Az alkotmány minden jóvoltaira jogositó nemesi kiváltságok sohasem voltak kirekesztőleg a magyar faj számára fentartva, hanem része volt azokban az országot lakó minden más fajnak, s általában az alkotmányos jogok élvezetéhez a fajkérdésnek annyira nem volt semmi köze, hogy ezerekre meg ezrekre [!] megyen azon nem magyarok száma, kik nemesi előjogokkal birtak, míg magának a magyar fajnak több mint öt milliónyi zöme az alkotmányos jogok élvezetéből teljesen ki volt rekesztve.”⁸⁷ (kiem. az eredetiben!)

S most jön – ráadás gyanánt – a „szűrő” (rosta) is (kiemelve!):

„A magyar nemesség minden időben példátlan liberalitással nyitva tartotta kiváltságainak s velük az alkotmányos előjogoknak sorompóit mindenki számára, ki magát tettben, becsben hozzá hasonlónak mutatta, s a hon s a szabadság védelméhez hozzájárult. Sőt a más fajok [etnikumok] iránti szabadelvüség a magyar politikának annyira vezérelve volt, hogy a közös jogokban, s a magyar alkotmány minden jótéteményeiben részeltetésen kívül számukra még külön előjogok s kiváltságok is engedélyeztettek.”⁸⁸

Próbáljuk ezt higgadtan, mai tudásunkkal felvértezve (újra)értelmezni!

Először is, a magyar nemesség egyfelől egy a született (mármint jóval korábban spontán módon asszimilálódott) magyarokon kívül jelentős számú más ajkú hungáriai honpolgárokból is összetevődő, kijegecesedőben lévő multietnikus történelmi és társadalomtörténeti kategória⁸⁹ amelyre sok minden jellemző, de a rasszizmus semmiképpen, hiszen ez épp komponensei sokféle eredetének mondana ellent. Ám minthogy kontúrjai elmosódottak, sőt mint föntebb láttuk: a 19. század közepe táján épp megkezdte „polgárivá” váló átlényegülését/átminősítését bizonyos mértékig maga a nemesség mint fogalom is rendelkezhet mitikus vonásokkal⁹⁰. S amennyiben igaznak, legalábbis lehetségesnek fogadjuk el, akkor ez a sajátosság – ti. a mitikus, „mantrázó”, ráolvasó jelleg – a polgárság, polgárosodás s a belőlük képzett/elvont összes (magyar) szociológiai és társadalomtörténeti elnevezésre is átruházható.

Ergo: sajátos hungáriai viszonyaink közepette nem csupán a „nemesség [lehet] mítosz”, hanem – horribile dictu – a „polgárság” is. Hiszen nemzedékek óta inkább csak beszélünk róla⁹¹, de – legalábbis nyugat-európai (citoyen) értelemben – megvalósítani mindmáig nem sikerült!

S nagy kérdés, hogy sikerülhet-e egyáltalán? ⁹²

A „nagy generáció” ikonikus írója: gr. fraknói és galántai Esterházy Péter, aki – „nagy” nemzedékünkből egyedüliként – arisztokrata származása és kültelki „futballistasága” bombabiztos kettős fedezékéből – felülről és alulról egyaránt látta és láttatta a magyar társadalom ősrégi szerkezeti és mentális bajai így vélekedik erről:

„„[…] nem vagyok arisztokrata, ma Magyarországon, ha valaki nem tudná, nincsen arisztokrácia, nincsenek arisztokraták (legföljebb látogatóban). Olyanok vannak néhányan, kiknek az apjuk, nagyapjuk (és így tovább egy ideig) arisztokrata volt. Én is ilyen vagyok. Amúgy magyar író, republikánus.

Menjünk tovább a nagy, közös nincsünkben: Urak sincsenek, úrinők sincsenek. A polgárokat egy kezemen meg tudnám számolni. Általános formátlanság hona hazánk. Soha nem álltunk nagyon jól, a formák mindig nagyon közel voltak a formalitáshoz, közel a saját ürességükhöz. Van új harács és uriz. Ez azonban egyáltalán nem meglepő, az ellenkezője volna az. Hogy első generációsok úgy viselkedjenek, mintha már régóta… régóta gazdagok volnának, a hatalomban volnának, és nagy könyvtáruk volna eleve, egyáltalán, mintha örököltek volna valamit.

De semmit, úgy értve, semmi használhatót. Elindultak, és nem volt semmijük, csak a tehetségük, az erejük, a kitartásuk, és persze ezek árnyékos változatai, a bírvágy, a kíméletlenség, az önzőség, a törtetés, rámenősség és gátlástalanság. Ez nem volt a 16. században sem másképp.

Urizálni nem úri dolog. De mi az, hogy úri? (Vajon értelmes kérdés ez ma egyáltalán?) Valami homályos formaérzék-szerűség. Például az erkölcshöz is csupán így van köze, úriember ilyet nem tesz. (Igaz, ha arra gondolunk, hogy ún. úriemberek mi mindent elkövettek, akkor azt kell mondjuk, hogy az úriember nem a következetességéről ismerszik meg.) Viszont honnan a véreres bánatból volna itt valakinek is formaérzéke, eltekintve azoktól, akiknek [mégis] van? Mert személyes kivételek mindig vannak, nincsenek urak, de néhányat azért ismerünk, úrinőt is (a hölgy szó használata jól mutatja a zavart katyvaszt), polgárság sincsen, de polgárok, elenyésző számban, vannak.”⁹³

Hirtelenében nem tudom, ki figyelt föl az magyari historikusok közül arra az enyhe anomáliára, miszerint a „feudalizmus” felszámolásához és a modern (polgári) magyar állam intézményes és jogi keretei megteremtéséhez, röviden: a polgári átalakuláshoz szükséges sarkalatos törvényeket megszavazó reformországgyűlés küldöttei igen kevés kivétellel arisztokrata, köz-és kisnemes, illetve „legrosszabb esetben” is a nemesi attitűdöt, magatartást és modort megtévesztő tökéletességgel elsajátító honorácior származékok voltak. S noha ismereteim szerint erről pontos statisztikák⁹⁴ nem készültek, a nagyobb tévedés kockázata nélkül kijelenthető, hogy a nemességgel nem rendelkezők „elsöprő kisebbségben”⁹⁵ valának...

Szóval mit is kell tenni ahhoz, hogy a köznemesség soraiba, majd – ennélfogva – az 1848. április törvények betűje szerint polgárivá nyilvánított (ám szellemében továbbra is nemesi, rendies jellegű) alkotmány sáncai közé – persze megfelelő cenzus és tanultság esetén –befogadtassunk?

Újra idézem: „tettben, becsben hozzá – ti. a magyar nemességhez, annak mentalitásához, értékrendjéhez – hasonlónak” kell mutatkozni!

S ami még fontosabb: „a hon s a szabadság védelméhez”– ezt egyetlen szóval „korszellemnek”, s nyugodt lelkiismerettel: progressziónak is nevezhetnők! – testestül lelkestül, s tegyük hozzá: ellentmondás/ellenvetés nélkül! – hozzá kell járulni.

Na már most ki dönti el, hogy a beilleszkedni/befogadtatni kívánó aspiráns átmegy-e a szitán: a rosta/mustra eredménnyel jár(t)?

Hát a mindenható, mindent eluraló közvélekedés, még pontosabban az a néhány – „négy-öt magyar” – vezérember, akik „összehajolva”⁹⁶ megtanácskozzák majd meg is mondják: teljesült-é a kondíció?

Összegezve az, hogy az aspiráns „hajlandó, s még inkább: képes legyen hozzá hasonulni, értékeit, érzés- és gondolatvilágát, stílusát magáévá tenni, vele azonosulni, viselkedési normáit követni, külsőségeit, rekvizitumait, státusszimbólumait átvenni, gondolkozási kliséit, előítéleteit, tabuit és legendáit vonakodás nélkül elsajátítani, típusaihoz maradéktalanul asszimilálódni”.⁹⁷

Ezt a jelenséget a hazai zsidóság integrációs kihívásaira vonatkoztatva a magyar liberalizmus és a dualizmus korának egyik neves kutatója az alábbiakban ragadja meg:

A honi „zsidóság jelentős része […] Nem csak politikailag kötelezte el magát a magyarság mellett, nem csak nyelvileg magyarosodott el, hanem szokásrendszerében, életvitelében, szabályrendszerében is idomult a magyarsághoz. A zsidó polgár is magyar úr akart lenni, s a díszmagyar elérése nem kényelmetlen kényszer, hanem kívánt cél lett a számára. Választását megkönnyítette, hogy a polgárosodás menete – minden etnikai asszimilációs kihívás nélkül is – egyre inkább megkérdőjelezte a vallási tradicionalizmus szabályait. […] Ha a folyamat különböző állomásain levő hitsorsosait támadás érte, akkor erőteljesen bizonygatta magyarságát, ami nem egyszerűen a nyelvhasználatban, a magyar haza iránti lojalitásban merült ki, hanem annak vállalásában, hogy ez a kultúra az ő kultúrája. A magyar liberalizmus saját, a Habsburg-hatalom germanizáló erejétől, a nemzetiségek túlsúlyától vezérelt félelme, amely a homogén kultúrához, nemzeti identitáshoz vezetett, olyan asszimilációs kihívást jelentett a zsidóság egy jelentős része számára, hogy magyar polgárrá válása érdekében hajlandónak mutatkozott saját kulturális azonosságának fokozatos elhagyására is. Úgy vélte, ha csak szimbolikusan marad zsidó, akkor polgár, egyenjogú magyar polgár lehet, lesz.”⁹⁸

Vissza a „magántörténethez”

Természetesen e sorba – a magyar fejlődés fő csapásirányába, persze helyszűkében lévén „nagyot ugorva” – minden különösebb nehézség nélkül beilleszthető a sokat próbált köpeci góbé és tartásos felesége a speciális romániai viszonyok okozta optikai csalódásokkal⁹⁹ magyarázható „kommunistasága”, és másodszülött fiuknak, Bíró Bélának hosszan elhúzódó út- és énkeresése is.

Neki is szembesülnie kellett azzal, hogy a pest-budai befogadtatásnak nem csupán stációi, hanem szintjei is vannak, amelyek a nagyon távoli magyar múltban gyökereznek. Ugyanolyan hierarchikus és presztízsorientált garádicsai, mint Kazinczy Ferenc (1759–1831), Pulszky Ferenc (1814–1897) vagy Concha Győző (1846–1933) és Jászi Oszkár (1875–1957) korában voltak.

Meg talán azzal is, hogy a „legbelsőbb/legfelsőbb kör/ök”-be – a hajdani alsórákosi rajonból jőve – nemigen lehet bekerülni/eljutni...

S most megint „javaslattal fogok élni”: vegyünk egy újabb az előzőnél is mélyebb lélegzetet s próbáljuk felidézni magunkban – magától értetődik: ki-ki saját olvasmányemlékei, tapasztalatai, élményanyaga birtokában és intellektuális szintjén – miként is szokott történni egy ilyesfajta (negatív) „határozat”? Amely a „dolgok természetéből fakadóan” szinte sohasem publikus, inkább informális: legtöbbször ún. „folyosói beszélgetések” s igen gyakran egy-egy „célirányos telefon” eredménye.

Mert az sem teljesen közömbös hogyan adják értésünkre!

Kínos pedantériával fogalmazott udvarias levélben, mint B. B. meghiúsult bécsi tanulmányi ösztöndíja esetében, elutasított kézirat képében („hosszú”, nem illik folyóiratunk/lapunk profiljába, „anyagtorlódás esete forog fenn”)¹⁰⁰, pikírt hozzászólás/felszólalás gyanánt valamilyen szakmai fórumon, netán „betonba döngölő”, rosszabb esetben karaktergyilkosságra hajazó, tudományosnak álcázott „recenzió” alakjában.

A lista tetszés szerint folytatható.

Ám ez még mindig a „fecsegő” felszín csupán: a jelenség szintje. A lényeg (amit a vulgármarxizmus egyik axiómája szerint nem tanácsos a jelenséggel összezagyválni!) sokkal, de sokkal mélyebben rejlik.

Mivel nem mentalitástörténeti alapvetést s még kevésbé tudományfilozófiai traktátust, csupán egy kicsit rendhagyó könyvismertetést írok kénytelen vagyok tömöríteni, vállalva a leegyszerűsítés minden kockázatát.

Szóval, megítélésem (s több mint fél évszázados „vonatkozó” olvasmányaim, levéltári kutatásaim, diplomáciai misszióim és személyes tapasztalataim) szerint (alapján) ez – a kínos ügyek, esetek, problémák, kisebb-nagyobb konfliktusok ilyesfajta „elintézése”, kezelése – a mindenkori (korábbi etnikai és szociológiai meghatározottságaiktól nagyrészt már elszakadt, de azokat „megszüntetve/megőrizve” mégis megtartó) magyar elitek eredendő sajátossága, a Marc Bloch-féle caractѐres originaux (történelmi személyazonosító igazolvány) magyar(osch) adaptációja.

Némi fantáziával próbáljuk most felidézni (elképzelni) hogyan történhetett Bíró Béla előzetesen „kilátásba helyezett” osztrák ösztöndíjkérelmének elbírálása: először legalább két befolyásos pesti magyar értelmiségi „összedugta a fejét” s meghányta-vetette a felmerült „környülállásokat”. (Nem kizárt, hogy a sepsiszentgyörgyi könyvtári „látogató” raportját is beleértve.) Meglehet, hogy „négyen-öten” voltak, mint Ady híres versében. De az egészen bizonyos, akárhányan voltak is eszükbe sem jutott, hogy ugyanazt s végsősoron ugyanolyan „modorban” cselekszik, mint Kossuth Lajos és Deák Ferenc anno a pozsonyi „Vörös Ökör” fogadóban, amikor esténként négyszemközt megtárgyalták az Országgyűlésen elhangzott – esetleg épp általuk fogalmazott és felterjesztett – folyamodványokat és törvényjavaslatokat, meg persze a nagypolitikában zajló történéseket. S nem zárható ki: esetleg bizalmas „személyi kérdésekre” is kitértek, ha talán nem is határoztak.¹⁰¹ (De ideképzelhetjük Tisza Kálmán legendás tarokkpartijait is. Azok szünetében is lehetett „fontos, s bizalmas ügyekben” – úgymond – „intézkedni”…)

Ferraris Artúr: Tarokkparti a Szabadelvű Párt klubjában, a képen Tisza Kálmán, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, báró Podmaniczky Frigyes, Csernátony Lajos
forrás: Lázár István: Képes magyar történelem. Budapest, 1993, Magyar Könyvklub, 98. old. (Wikipedia; https://hu.m.wikipedia.org › wiki › Fájl:Tarokkparti)

Bárhogy lett légyen is, a tanácskozás után „valaki” feltárcsázta a bécsi alapítvány telefonszámát és közölte a pesti döntéshozó(k) „határozatát” a Stiftung vezetőjével vagy ügyintézőjével…

Erre persze „csípőből” azt az ellenvetést lehet tenni/felhozni, hogy ez mindenütt a világon, még a legfejlettebb nyugat-európai demokráciákban és „Amerikában” is hasonlóképpen – szivarfüstös irodák mélyén, kávéházi asztaloknál, újabban titkosított mobiltelefonok message-iben – szokott történni.

Igen, ez nagyon is hihető! Arra azonban már nem mernék mérget venni, hogy a kezdeti előzékeny, mézesmázos modor ennyire váratlanul, nemegyszer egyenesen sokkoló brutalitással megváltozzék s az ellentmondót, ellenszegülőt, az „irányvonaltól elhajlót”, a „disszidenst”, a gyakran egyetlen cikk, replika, netán egy rosszul megválasztott kifejezés, szerencsétlen gondolatmenet, olykor egy leplezetlen, árulkodó, kihívó tekintet, dacos szájbiggyesztés miatt nemkívánatossá, kegyvesztetté váló egyént – bárkit, egy korábbi eszmetársat, sőt sokáig „barátként” kezelt individumot is akár – ennyire rövid úton eltávolítsanak. Futballöltözőből, szerkesztőségből, egyetemi tanszékről, „baráti körből”: bárhonnan, bármikor.

Ismét egy régi magyar kifejezéssel: kitegyék a szűrét!

*

Ezeket a sorokat róva rémlett fel bennem egy legalább évtizedes „adósságom”. Közelebbről az, hogy szaktörténészi alapossággal a végére járjak, miféle gondolattársítások révén/által jutott el Bertha Bulcsu (1935–1997) magyar író egyik írásában az újnemesség fogalmához, s pontosan mit értett rajta. A cikket, bár időnként „nyomoztam” utána a szerző összegyűjtött munkáit tartalmazó különféle kiadványokban, azóta sem sikerült felbúvárolnom.¹⁰² Ám Bertha Bulcsú hajdani gondolatmenete most is gyakran foglalkoztat. Lényege az volt, hogy a vészkorszak megpróbáltatásait (munkaszolgálat, bevagonírozás, megsemmisítő táborok, magyarként és emberként egyaránt elszenvedett megalázás/megaláztatás etc.) túlélők vissza(haza)térése, itthon maradása magasztos tett. Az erkölcsi megtisztulás/evilági üdvözülés lehetősége, nemegyszer bizonyítéka, legalábbis az arra – a kiválásra, kiemelkedésre, valamiféle újnemességre – formálható jogos igény záloga.¹⁰³

Hasonló véleményt fogalmazott meg a múlt század második felének egyik legmélyebben gondolkozó magyar írója, Mészöly Miklós (1921–2001) is:

„Az ugyanis, hogy a holokauszt után a térség zsidósága a mi társadalmunkba akart visszatérni a legnagyobb számban, s hogy ma [Közép-]európai viszonylatban is itt élnek a legtöbben, egyértelmű helyzet- és sorsvállalást is nyilvánvalóvá tett: továbbra is megmaradni a magyar nemzettesten belül. […] Nem lett járvánnyá a holokauszt után jogosan kísértő exodus […] Még kevésbé volt szó exodusra kényszerítésről […] Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy az európai zsidóság diaszpóra- és kisebbségi kérdése számba jöhetően csak »magyar kérdés« már – a szó pozitív hangsúlyával: az együttélés olyan újrakezdésére vállalkozva, mely a térségben kivétel.”¹⁰⁴

Ezen morfondírozva s nemzeti nagyjaink, továbbá Gerő András, Halmos Károly (és több, ezúttal nem hivatkozott jeles szerző) föntebb általam is idézett megállapításait mérlegelve tíz évvel ezelőtt megjelent tanulmányomban feltettem magamnak azt a kérdést, hogy Bertha Bulcsu könnyű kézzel papírra vetett megjegyzése nem valamiféle önbeteljesítő jóslat volt-e?

A továbbiakat – energiatakarékosságból (s némileg rövidítve) – onnan fogom idézni:

„Mert ha Bertha Bulcsu látomása valósnak – s az ezúttal nem idézett szerzők¹⁰⁵ szövegeiből kihámozható jelenségek pedig időtállónak – bizonyulnak, netán véglegesen rögzülnek, az nem kevesebbet jelent(het), mint azt, hogy szocialista építés ide, rendszerváltozás oda, a magyar történelem bugyraiban rejtőző feudális-rendies származásközpontú (ki fia borja) rendezőelv¹⁰⁶ változatlanul érvényes és működőképes.”

Majd egy első pillantásra merésznek tűnő s további kutatást és elmélyült gondolkodást igénylő feltételezést is megkockáztattam, miszerint ez a génjeinkbe kódolt szortírozó, méricskélő, fürkésző hajlam az elmúlt évszázad folyamán „akárha egy különösen ellenálló influenzavírus, alakot (és kódot) változtatott: a »kutyabőr« helyébe – durva leegyszerűsítéssel, ám nem egészen alaptalan feltételezéssel – a Soához (holokauszthoz) és közvetve a zsidó származáshoz való megkerülhetetlen egyéni viszonyulás lépett”.¹⁰⁷

„Nem kell azonban sem társadalomtudósnak, sem szociálpszichológusnak lenni ahhoz – tettem még hozzá –, hogy belássuk: ez nem »zsidókérdés«, ellenkezőleg: a legkeményebb »magyarkérdés«”…¹⁰⁸

Ezekből az idézetekből rengeteg, messzire vezető további következtetésre lehet(ne) jutni, de én, helytakarékosságból is, csupán egyetlen egyet fogok most levonni: bárkik voltak is azok, akik Bíró Béla ösztöndíjáról és további „foglalkoztatásáról” döntöttek, s bármit gondoltak is magukról – objektíve – tőrölmetszett magyarként, a méliuszi értelemben vett „polgár-magyarként”, magyar polgárként, vagyis tősgyökeres magyari úriemberek módjára viselkedtek, és – tagadhatatlanul az akkori magyar(országi) értelmiségi presztízshierarchia tetején lévén – ítéltek.

Az optikai csalódás, mint társadalom- és mentalitásvizsgálati (segéd) kategória

Kóbor Tamásnak (1867–1942) van egy nagyon fontos, sajnos ritkán idézett s még kevésbé meggondolt gondolata ¹⁰⁹1920-ban közzé tett a „zsidókérdésről” szóló írásában:

„Zsidókérdésnek akceptálom a tételt, noha azt vallom: csak magyarkérdés van.” ¹¹⁰

Mivel mélyen egyetértettem vele ezt magam is citáltam 2015-ös tanulmányom mottójaként¹¹¹, de valahonnan kimásoltam s magát az elemzést is csak mostanában egy könyvajánlónak is szánt miniesszémen¹¹² dolgozva olvastam el. Kóbor okfejtésének másik alapmotívuma az, hogy igen kevés kivétellel mindenki, aki ezzel a „kérdéssel” foglalkozik optikai csalódás¹¹³ áldozatává válik, mert a vizsgálatba bevont tények, események, jelenségek nem ott vannak, ahol keresik őket, s többnyire nem úgy történnek, mint – egy korabeli pesties kiszólással élve – „ahogy azt a Móricka elképzeli”¹¹⁴.

Kóbor Tamás szokatlanul okos ember lehetett, mert azt is mondja, csupán azért használja ezt a (máig) bevett kifejezést, mert másképp nem képes kifejteni mire is gondol valójában. Kénytelen tehát elfogadni a közhasználatú kliséket, mert tudja, nem mehet szembe a közvélekedéssel: „széllel szemben nem lehet” …

S nem is érdemes. (Ez a megállapítás százöt esztendő távlatából is érvényesnek tűnik fel.)

Nem lévén naprakész a hazai és a nemzetközi szociológiai és társadalomlélektani szakirodalomban írásom e betétjéhez érve még nem tudtam, hogy az optikai csalódás szerepel-e, s alkalmas-e mint magyarázó elv (vezérfonal, „vörös farok” etc.), legalábbis mint módszertani fogás (eljárás) komplex társadalomtörténeti folyamatok leírására s azok értelmezésére. Ám 2025. február 3-án jutott tudomásomra, hogy „nyitott kapukat döngetek”, Angelusz Róbert (1939–2010) csaknem harminc éve már letett az asztalra egy ebben a tárgyban született magvas szociológiai „megközelítést”¹¹⁵.

Mi tagadás, ez az értesülés nekem nagyon is kapóra jön, hiszen egyfelől máris fölvethetem, hogy az 1848/1849-es magyar forradalmat és szabadságharcot előnytelen színben feltüntető nyugati zsurnaliszták erősen leegyszerűsítő, mi több számunkra magyarokra nézvést rendkívül káros elfogult véleményét tíz évvel később határozottan cáfoló Kossuth Lajos és Szemere Bertalan egyaránt maguk is optikai csalódás martalékai. A francia közírók, köztük az ugyancsak párizsi emigrációba vonuló Barthélemy Szemerével heves sajtóvitába¹¹⁶ bonyolódó Ubicini azért, mert elkerülte figyelmüket, nem járta meg eszüket, hogy az, amit ők „fajharcznak”, a „magyarok” által elkövetett nemzeti(ségi) elnyomásnak és kíméletlen asszimilációs kényszernek címkéznek az egy nagyon is jól körül határolható társadalmi integrációs és (modern) nemzetté válási/fejlődési folyamat következménye, amely épp a francia minta alapján történik, s az hazájukban jó másfél évszázaddal korábban elkezdődött¹¹⁷, s épp a Nagy (Polgári) Forradalom után nyolcvan-száz évvel kap igazán lendületet és válik irigylésre méltóan hatékonnyá.¹¹⁸

Hiszen, ha nem így volna, nem azt venné át a svájciakat¹¹⁹ kivéve szinte mindenki, a magyar és a román patriótákat is beleérve.

Ubiciniék védelmében pedig rögvest el kell mondani, hogy a jelenséget (a Kóbor és Angelusz-féle optikai csalódást) megmagyarázó kategóriát – az időbeli eltolódást, fáziskülönbséget, fáziskésést jelentő décalage fogalmát – csak az 1920-as/1930-as évek fordulóján vezették be az Annales történeti iskola vezető történészei, Lucien Febvre (1878–1956), March Bloch (1886–1944) és kollégái.

Kossuth és eszmetársai (kivált Szemere Bertalan) pedig, jóllehet helyesen (s máig érvényesen) világítottak rá az őket keményen támadó nyugati sajtómunkások némely vaskos tévedésére, főleg a „fajharcz” és az „osztálykormányzat” közötti hatalmas fogalmi távolságra (különbségre), azt nem fogták fel teljes mélységében, milyen roppant nagy ellentmondás feszül legfőbb vágyuk és eltökélt szándékuk a „polgári Magyarország” intézményes és jogi kereteinek megteremtése és saját – főként közép- és kisnemesi státuszukból levezethető – társadalomszemléletük s a magyar régmúltban gyökerező alig változtatható politikai beidegződéseik között. S tették ezt egy nagyon rizikós okból, amit a legokosabb emberek is gyakran elkövetnek: képtelenek voltak saját magukat és szerepüket kívülről (és felülről) szemlélni, ennélfogva – ritka kivétellel, mint Kemény Zsigmond¹²⁰ és Bolyai János – nem merült fel bennük kellő súllyal annak eshetősége (ami be is következett), miszerint az ellenérdekelt politikai erők (a „bécsi udvar”, a brit és francia kormánykörök, a cári diplomácia s főként a magyarországi „más ajkú” honpolgárok) számára korántsem evidencia mindaz, ami a márciusi/áprilisi törvényekben intézményesült s hatályossá vált, különös tekintettel ennek – a korszerűsödött és megerősödött független Magyarországnak, a Kossuth által megálmodott virtuális „Magyarhonnak” – az „összeurópai súlyegyen” megbillentésére való esetleges geopolitikai következményeire. Nem is beszélve arról, hogy Kossuth az elszakadást akarta – Kemény, Széchenyi, Eötvös és Deák stb. ellenben a birodalmi egységen belüli önkormányzatot. Ők tudták/érezték, hogy a teljes függetlenség vágyálom, és lehetséges következménye, az európai balance of power megdöntése miatt nem is lehet Magyarország érdeke. Kossuth viszont kihasználva a 1849 tavaszán eluralkodott „most vagy soha” hangulatot a néppel¹²¹ erőszakoltatta ki a geostratégiailag rendkívül kockázatos debreceni trónfosztást – a (nemesi) képviselőkkel nemigen tudta volna megszavaztatni. Azaz nemcsak nemesi, hanem mondhatni „össznépi öncsalás”-ról – újabb káprázatról – is bőven szó van.¹²²

Nem folytatom, hiszen egy terjedelmes monográfia is elégtelen volna, hogy emez érzékeny problémahalmazt minden részletében és árnyalatában magam is újra kifejtsem.¹²³ De az talán a nagyobb tévedés kockázata nélkül megismételhető, hogy minden szereplő (aktor) a Kóbor Tamás és Angelusz Róbert-féle optikai csalódás (farkasvakság) hatása alá kerül: Kossuth és társai nemes mivoltukban nem igazán érzékelik, hogy polgárság hiányában lehetetlen polgári átalakulást levezényelni és „polgári Magyarországot”¹²⁴ teremteni, a francia zsurnaliszták, s különösen az északolasz (lombard) eredetű Jean-Honoré-Abdolonyme Ubicini (1818–1884) pedig nem tudják, hogy nyakig benne vannak a jakobinus típusú francia nemzetállamiság (az État/Nation) folyamatában s olyasmit rónak fel a magyar reformpolitikusoknak, amely hazájukban évtizedek óta zajlik s éppen akkortájt, az 1789-es „nagy (polgári) forradalom” után nyolcvan/száz esztendővel gyorsul fel igazán.¹²⁵

Mindezt szándékosan sarkítva úgy is leírhatjuk, hogy Kossuthék voltaképpen a lehetetlent kísérelték meg, azt próbálták megvalósítani. Erre is (mint nagyon sok mindenre) akad egy találó magyar mondás: Fából vaskarika! Nem is mindig magyar eredetű s magyarul is csak törve beszélő arisztokraták¹²⁶, köz- és kisnemes fiak próbáltak oly módon „polgárosítani”, hogy az ehhez elengedhetetlenül szükséges szerkezeti elem – maga a polgárság – éppen csak alakulóban volt, s ami mégis létezett belőle azt is helyesebb polgári érdekű rétegek laza konglomerátumának nevezni, amelynek számos összetevője nem is volt még magyar – legfeljebb tendenciájában, a föntebb már szóba hozott méliuszi „polgár-magyar”, vagyis a tömegesen (társadalmi méretekben) megteremtendő magyar úriember/úrinő formájában.

S mindeközben gyakorlatilag szinte senki nem ébredt a tudatára, hogy a francia és a magyar társadalomszerkezet-és (ebből is következően) mentalitás (észjárás, gondolkodásmód) minden látszat – azaz ismét: optikai csalódás – ellenére számos típustani alapvonással rendelkezik, amit elhomályosít, elleplez s a felismerhetetlenségig eltorzít a két fejlődés közötti, mintegy másfél/két évszázadra becsülhető fáziseltolódás/fáziskésés. Olyannyira, hogy Kossuth és Szemere francia vitapartnereiben fel sem merül s kritikai éllel mindmáig nem fogalmazódik meg utódaikban sem¹²⁷ amaz újabb – s számunkra, magyarok számára, közelebbről a magyar nemzetépítésre, honmentésre s valódi (citoyen) polgárosodásra nézve tragikus kimenetelű – Trianonban tetőző francia optikai csalódás, amelynek következményeként az alkatilag hozzájuk (ti. a francia fejlődés logikájához s tipológiájához) térségünkben legközelebb álló, azzal a leginkább rokonítható (magyar) társadalomfejlődésnek és nemzetépítésnek adtak mattot a principe des nationalités-val¹²⁸, vagyis „nemzeti elv”-vel¹²⁹. S azt pedig végképp, minden jel szerint napjainkig nem gondolták át – s immár több mint egy évszázad elteltével aligha vizsgálhatják felül (s nem volna rá már erejük sem!) –, hogy a rivális szomszédnépi (román, szerb, szlovák) nemzetté válásokat s államépítéseket előnyben részesítve (a politológialag azoknál semmivel sem kevésbé jogszerű és méltányos – ráadásul társadalomtörténetileg/szociológiailag jóval „szervesebb” – magyar törekvések rovására) csupán a décalage objektív törvényszerűségeit erősítették fel s tették gyakorlatilag visszafordíthatatlanná. Olyan, egyébként tagadhatatlanul ugyancsak legitim (de a magyarénál fejletlenebb, más, a mienknél is megkésettebb fázisban lévő) rivális nemzetépítéseknek adtak óriási előnyt – a magyar sanszokat egyszersmind a minimumra csökkentve –, amelyek társadalomfejlődése, civilizáltsága, „polgárisodás”-ának szintje (foka) alacsonyabb volt annál, amit a „magyar fejlődés” minden szerkezeti problémája, demográfiai deficitje s napjainkban is érvényes mentális (rendies, hierarchikus „feudális”) ballasztja¹³⁰ ellenére az első világháború kitöréséig már kivajúdott magából.

Hogy kerül a csizma az asztalra?

Megpróbálom vázlatosan összefoglalni!

Először is vegyük le a polcról az Idegen szavak és kifejezések szótárát, vagy A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárát.¹³¹ De jobb híján a Magyar Szinonimaszótár¹³² is megteszi. Mit találunk az optikai csalódás rokonértelmű kifejezés családjában? Első helyen az érzékcsalódás¹³³ szerepel. Ha anyanyelvünk a magyar elégséges egy átlagos szóértés, ill. társítási (asszociációs) hajlam, hogy bevillanjon: az érzékcsalódás jelentése nincs túl messze a káprázattól. Hiszen mindannyian átéltük egy-egy döbbenetes jelenet, elragadó látvány megpillantásakor, netán egy rég nem látott baráttal (barátnővel) váratlanul összefutva. Káprázik a szemünk az elképedéstől, a (rá)csodálkozástól, avagy a meglepetés örömétől. Vagyis, ismét rövidre zárva: B. B. esszéregényének címe és valódi témája, mondanivalója (üzenete) ugyancsak ebbe az értelmezési tartományba illeszkedik.

Epilógus I.

Kossuth nemzetfogalmától a mai román önszemléletig

„Nyomon vagyunk” tehát, méghozzá többszörösen is! Terjedelmi okokból viszont ismét tömörítenünk kell! A Kóbor/Angelusz-féle kategória – akárha egy varázspálca, ill. bűvös jelszó („Szezám tárulj fel”!) – szerencsére immár rendelkezésünkre áll: „kéznél van”. Úgyszólván valamennyi eddig tárgyalt jelenségre, összefüggésre, magán- és közérdekű történésre, megnyilvánulásra rávetíthető: megvilágító (revelatív) erejű.

Ragadjunk ki ismét néhány epizódot a kisregényből, illetve a hozzájuk kapcsolódó mögöttes fogalmi térből:

Mint föntebb már céloztam rá B. B. Kossuth nemzetfogalmával kerül összetűzésbe, amikor művének egyik toposzában túlságosan merevnek, hajlíthatatlannak/hajthatatlannak ítéli azt, amelyből 1848/1849 kritikus heteiben hiányzik a románok (s általában az „idegen ajkú” magyarországi kisebbségek) nemzeti törekvései iránti minimális empátia: „a fegyverek fognak köztünk dönteni”, idéz egy Kossuthtól származó vagy neki tulajdonított, a „lázadóknak” küldött üzenetet.¹³⁴ Mivel szövegét nem akarta túlbonyolítani (s nyilván egyéb narratológiai megfontolásai is lehettek) B. B. azt már nem részletezi, hogy Kossuth a szerb vezetőkkel folytatott pozsonyi egyeztetés során valóban hangsúlyozta:

„Magyarországon csak egy nemzet van, a magyar, a többiek csak más nyelven beszélő néptörzsek.”¹³⁵

Majd kifejtette: „a szerbek autonómiát kaptak vallási és iskolai ügyeikben, nemzeti nyelvük szabad fejlődésére pedig ott van a sajtószabadság és az egyesületi jog. Ezért reméli, hogy őszinte hűséget fognak tanúsítani a [közös] haza iránt. Dorde Stratimirović erre kijelentette, hogy »a szerb igenis nemzet, és a maga jogait, ha kell, minden eszközzel meg is tudja védeni.« Ha Pozsonyban megtagadják követeléseik teljesítését, akkor azt másutt fogják keresni.”

Erre a nagyon határozott szerb állásfoglalásra jött volna az indulatos (végső) érv, amelynek valódiságát különben Kossuth soha nem ismerte el:

„Akkor döntsön köztünk a kard”¹³⁶

A fenti okokból, s talán terjedelmi korlátok miatt B. B.-nek nincs érkezése kifejteni, hogy az 1848/49-es pályája csúcsára érkezett Kossuth nem azonos azzal a meghurcolt, megtépázott önbizalmú s az osztrák hatalom kémhálózatával figyeltetett emigráns politikussal, aki 1862-ben, ha nem is ő a szerzője az elhíresült Duna Confederationalis Projectum-nak¹³⁷, de a nevét és beleegyezését adja, hogy azt tárgyalási alapként használják megbízottjai: a magyar emigráció első számú vezetője tisztségére ácsingózó Klapka György Tábornok és Marco Antonio Canini velencei újságíró, akit ma „balkánszakértőnek” nevezhetnénk (a francián kívül kitűnően beszélt és írt románul és újgörögül is megtanult) a szerb és a román politikai körökkel, kivált Al. Ioan Cuza román fejedelemmel.¹³⁸ Ezt Kossuth annál is inkább megteheti, mert a többszerzős, rendkívül fontos dokumentum legtöbb alapelvét épp ő dolgozta ki francia nyelven fogalmazott Kutahyai Alkotmányterv¹³⁹ néven megismert emlékiratában, amelyből föntebb a székelyek kapcsán magam is bőven idéztem.

Ezt, ismétlem, nem hibaként rovom fel a szerzőnek, hiszen nem nagydoktori disszertációt nyújtott be, „csupán” egy frappáns kisregény eszmei mondanivalójának alátámasztására használta föl. Bíró Béla ugyanis csak látszólag polemizál Kossuth Lajossal. Sokkal inkább az érdekli, miért nem tudtak a magyar és a román politikai elit jeles képviselői zöld ágra vergődni, legalább „szót érteni” egymással, hiszen nyelvi akadályok nem léteztek: az erdélyi románság korifeusai magyar és latin nyelvű oktatási intézményekben tanultak, majd magyarországi és erdélyi jogi akadémiákra jártak s tökéletesen bírták Csokonai és Vörösmarty nyelvét, a havaselvi és a moldvai elit tagjai pedig kivétel nélkül magas fokon használták a kor (akkor még) első számú diplomáciai közvetítőnyelvét, a franciát. Amelyen Klapka csaknem tökéletesen csevegett és írt, s Szemere is kitűnően beszélt, míg Kossuth – a német és az angol után „harmadik nyelvként” – társalgási szinten ugyancsak bírt (s szükség esetén, mint láttuk, bonyolult jogi és társadalomtörténeti levezetéseket is meg tudott franciául aránylag kevés hibával fogalmazni. Olyannyira, hogy a torzsalkodások s féltékenykedések elkerülésére a megvalósítandó dunai konföderáció lingua francájának maga is a franciát ajánlotta!)

Hol van a „bibi”¹⁴⁰ tehát? Az, amelyik banálisnak tetsző gyermekbetegségből, könnyen áthidalhatónak vélt szemantikai vitából pillanatok alatt etnikai/nemzetiségi ellentétbe, nemzeti szembenállásba, majd kölcsönös népírtásba (genocídiumba) torkolló pusztító polgárháborúvá fajult, s mindmáig súlyos tehertétele a két nemzet – a magyar és a román (de a szerbet is ideérthetjük)¹⁴¹– valódi kiengesztelődésének?

A kérdés persze szónoki, mindhárom szomszéd nép/nemzet historiográfiája – s nyomukban a „semleges” történészek légiói – több könyvtárra rúgó elemzést, értekezést, monográfiát szenteltek a témának, amelyek elsöprő többsége – tisztelet a kisszámú nagy kivételeknek! – mindmáig képtelen volt saját „nemzeti látószögét”¹⁴² meghaladni.

B. B. sem gondolja, hogy feltalálta volna a spanyolviaszkot, de például a magyar tudomány egyik legnagyobb lángelméjének fennmaradt eszmefuttatásaiból nagyon is újszerűen s félreérthetetlenül levonja a következtetést, hogy emelkedett szelleme s a románság iránti mély empátiája ellenére Bolyai János is az egyetemesnek gondolt/remélt francia nemzeteszme hatása alá került, amikor Magyarország és Erdély egyesítése mellett tört lándzsát.¹⁴³ Azt remélve, hogy az erdélyi román lakosság fokozatos pallérozódása, civilizálódása „polgárisodása” pár évtized múlva oda vezet majd, hogy maguk is belássák: az Unió mint nagyobb szervezeti egység (entitás) hatékonyabban szolgálja a „progresszió” ügyét, mint az adminisztratív különállás.¹⁴⁴ S mindeközben nem érzékeli, hogy a változatlanul rendi(es) kategóriákban gondolkozó, a negyedik erdélyi (feudális) rendi „nemzet” (Natio Valachica) bűvkörében rekedő román honfitársait halálra sérti: nem tekinti őket magával egyenrangúnak, egyenértékűnek, azonos szinten lévőnek. Kemény Zsigmond pedig ezt nyíltan ki is mondja, amikor a nyugati közvélemény (vagyis a későbbi versailles-i döntéshozók) figyelmét arra szeretné felhívni, hogy – ismét idézem – a „nyugoti polgárisodás és a keleti barbaries” között egyedül „fajunk” – vagyis az 1848/49-ben magát a rendi (feudális) Natio Hungaricaból modern (polgári) magyar nemzetté nyilvánító magyarság a „legalkalmasabb” a polgári szabadságjogok bevezetésére, kiterjesztésére, az általános civilizálódás és anyagi jólét megteremtésére¹⁴⁵. Más szóval Kemény azt sugallja, sőt sulykolja is, hogy „Európa” (az európai civilizáció) első rendű érdeke, hogy a térségben esedékes modernizációs folyamatban a primus inter pares szerepre a magyar progressziót részesítsék előnyben. Következésképpen a magyar nemzetépítést/honmegőrzést – s ne a szomszédnépi aspirációkat – tekintsék távlatilag a maguk számára is a legelőnyösebbnek.

Föntebb már céloztam rá s most megismétlem: B. B. azért „vitatkozik” Kossuth Lajossal és Bolyai Jánossal, hogy világossá tegye: neki valójában a jelenleg is érvényben lévő román nemzetfelfogással és önazonossággal van gondja, amely – s most helyszűkében lévén ismét erősen egyszerűsítek! – szinte egyetlen lényeges elemében sem különbözik Kossuth 1848-as sarkos véleményétől!

Emlékezzünk csak, mekkora felháborodást keltett magyar értelmiségi körökben s a magyarországi közvéleményben, amikor a múlt század hatvanas/hetvenes éveitől a román irodalmi lexikonokban az szerepelt – mondjuk Méliusz József és Sütő András szócikkében, hogy – idézem – „scriitor român de expresie maghiară”. Vagyis, szó szerinti fordításban: „magyar nyelven alkotó román író”. Azaz hajszálpontosan ugyanúgy, mint ami a Kossuth által Sztratimirovicsnak odavetett megjegyzésből – Hungáriában „csak egy nemzet van, a magyar, a többiek más nyelven beszélő néptöredékek”! – következik!

Csakhogy a két jelenség (jelenet) között több mint százévnyi a távolság! Mi ez, ha nem az Annales-kör által bevezetett fáziskésés/időbeli eltolódás, a décalage román verziója? Amelynek abszurditására egy nagyon jó szemű budapesti eredetű, de a múlt század húszas/harmincas éveiben a királyi Romániában tevékenykedő magyar politikai elemző – a kalandos életét Szatmár, Nagyvárad, Brassó, Párizs és München után Hawaii szigetén befejező, s a Gallicus álnevet is használó Mikes (Győri) Imre¹⁴⁶ világított rá máig érvényesen Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig¹⁴⁷ c. érdekfeszítő könyvében. Ennek egyik alaptétele – ismét nagyon leegyszerűsítve – az, hogy a magyar és a román politikai elit az 1920-as impériumváltáskor nem tett egyebet, mint – B. B. szavaival – „agyat cserélt”!¹⁴⁸ Azt, amit az 1918/1919-es összeomlásig a magyar nemzetstratégia igyekezett az erdélyi románság asszimilácójával elérni ezentúl a fanarióta gyökerű bizantinus bukaresti oligarchia¹⁴⁹ kívánja – magától értetődik: a magyar fejlődéssel meghasonlott erdélyi román politikusréteg (Maniu, Vaida-Voevod, Pop-Cicio, Goldiş, Goga és társaik) nem minden lelkifurdalás nélküli asszisztálásával – az erdélyi magyarság bedarálásával/beolvasztásával megvalósítani. Mindkét politikai garnitúra szervilis módon, reflexszerűen a francia állam- és nemzetépítési sablont alkalmazva.

Tulajdonképpen napjainkig.

Túl messzire vezetne, s helytakarékosságból sem térnék most ki rá, hogy melyek voltak az objektív, valós, statisztikai adatokkal, demográfiai mutatókkal s szociológiai trendekkel mérhető esélyei – helyesebben azok nem jelentéktelen, de azért egybevethető különbségei – a román és a magyar nemzetépítésnek (magyar szempontból inkább: honmegőrzésnek.)

Két dolgot azonban feltétlenül érintenem kell még.

Az egyik az a tudatosság (írhatnék stratégiai intuíciót is!), amelyet a hajdani marosvásárhelyi román kancellista – Pap Sándor¹⁵⁰ – tanúsított, aki immár Alexandru Papiu Ilarian néven s Al. Ioan Cuza román fejedelem geopolitikai tanácsnokaként 1860 nyarán terjedelmes memorandummal járult uralkodója elé. A magyar nemzeti törekvések hatékonyságától és vonzóerejétől (közelebbről az erdélyi és partiumi román nemesség és intelligencia spontán magyarosodásától) megrettent¹⁵¹ Papfi/Papiu¹⁵² e nevezetes iratának¹⁵³– teljes joggal minősíthetjük a román nemzetstratégia alapokmányának – vezérmotívuma az, hogy a korábbi erdélyi integrációs/asszimilációs trendek ismeretében egyetlen igazán hatékony eszköz, egyszersmind esély maradt az erdélyi románság beolvadásának elkerülésére s az 1859. január 24-én Moldva és Havaselve egyesítésével/egyesülésével létrehozott/létrejött Dunai Hercegségek (Les Principautés Danubiennes) stratégiai megszilárdítására: Erdély elszakítása és a román fejedelemségekkel való egyesítése. Más szóval Nagy-Románia megteremtése.

Csupán néhány gondolatot idézek most – s azt is töredékesen – belőle. Annál is inkább, mert Kossuth 1862-es korábban citált fennkölt szavaival felesel:

„Erdély Dácia közepén emelkedik, mint valami igazi természetes vár, a legerősebb és a legfontosabb. Középpontban lévén természetes módon uralja a Bánság és Bihar síkságait a Tiszáig […] Aki ennek a stratégiai központnak, Erdélynek ura, az egy kis bölcsességgel […] uralkodhatik a Tiszáig és a Fekete-tengerig […] Aki tehát Erdély ura, az ura egyszersmind a román fejedelemségeknek is […]

Az Egyesült Fejedelemségeknek Erdély nélkül nincs jövője Európában […] Erdély nélkül bizonytalan és kétséges a léte, mely addig fog tartani, míg az európai államok versengése és változó érdekei. Erdélynek a Fejedelemségekkel való egyesítése megmenthetné a Fejedelemségeket a haláltól […]

Erdély […] a legszebb és legéletképesebb rész a román nemzet széttépett testéből.”¹⁵⁴

Papiu Ilarian vonalvezetéséből távlatilag úgyszólván „logikusan” következik mindenféle magyar integrációs/asszimilációs törekvés – a főként a nagy, közepes méretű és kisvárosokban egyaránt erőteljesen folyamatban lévő „nemesi polgárisodás” versus polgár-magyarság kijegecesedésének – megtorpedózása és a „történelmi” (integer) Nagy-Magyarország megsemmisítése.

S itt csatolnék vissza egyik korábbi gondolatmenetemhez: szimbolikus értékű városaink 1920-as elvesztése egyszersmind a bennük¹⁵⁵ – s vonzáskörzetükben – dinamikusan zajló spontán magyarosodásnak vetett véget: természetes erőforrásaiktól elvágva először megállította, majd az 1960-as évektől kezdődően – a századelőn szocializálódott „vegyesajkú” nemzedékek kihalásával – visszafordította, utóbb a szórványosodás és a rohamos elrománosodás irányába tolta el.

Itt tartunk most. Napjaink nemzetközileg legismertebb, ám Romániában objektivitásra törekvő nézetei miatt sokak által „hazafiatlannak” minősített történésze, Lucian Boia szavaival:

„A magyarok elveszítették az Erdélyért folyó csatát. Mindaz, amire jelenleg vállalkoznak, nem Erdély meghódítására irányuló offenzíva, hanem utóvédharc, hogy mentsék a még menthetőt a magyar kisebbségből és annak identitásából. A magyarok szempontjából a számok könyörtelenek.”¹⁵⁶

Epilógus 2

(Elmélkedés a kibontakozás sanszairól)

„A Szent István koronájához tartozó országok helyzete éppen olyan ingatag, mint amilyen néhány évvel ezelőtt volt. A mérleg, mely hajdan a nem magyar népek javára billent, most a magyarokéra billen; ennyi az egész. A nagy kérdés itt mindig függőben van. A béke nem született meg a különféle népek között: itt csak fegyverszünet van.”¹⁵⁷

(Marco Antonio Canini, velencei újságíró, 1868)

A másik mozzanat, amelynek vázlatos vizsgálata nem kerülhető el – s ezzel térünk vissza B. B. kisregényéhez (kivált annak alcíméhez!) – hogy a magyar–román (román–magyar) történelmi megbékélés szemszögéből mennyiben tekinthető zsákutcának az 1920-ban a feje tetejére (a fejéről a talpára) állított geopolitikai alaphelyzet. Az, amelyik addig elvileg a magyar nemzetépítésnek/honmegőrzésnek kedvezett, de azóta – homlokegyenest ellentétesen – a román országgyarapítás és nemzetté válás érdekeit és (változatlan) célkitűzéseit szolgálja inkább.

Miféle „egérút” létezik/maradt a túszhelyzetbe került, korábbi saját belső erőforrásaitól és dinamizmusától nagyrészt megfosztott, értelmiségi elitjét 1920 óta többször is elvesztő s ma is lemorzsolódásnak/kivándorlásnak/beolvadásnak kitett magyaroknak, székelyeknek.

Egyszóval miféle sanszai maradtak a túlélésnek?

Annak, hogy megcsappant lehetőségkereteiket teljes mértékben kihasználva magyarként – magyar identitásukat s nemzeti érzéseiket/méltóságukat csorbítatlanul megőrizve – éljenek tovább a Regátban, a „népi demokratikus”, utóbb a ceauşescui, s immár – az 1989-es „decemberi forradalom” s rendszerváltás/rendszerváltozás/rendszerváltoztatás utáni – „átmeneti korszakban”¹⁵⁸ leledző Romániában?

A kérdés azért is igen időszerű, mert fogalmunk sem lehet róla, hogy az uralkodó „rendszerváltós” román(iai) elit (benne az RMDSZ vezetőségével) az elkövetkező hónapokban miképpen fogja feloldani, legalábbis „kezelni” az ismeretlenség homályából – s a román történelemfejlődés mélységes mély bugyraiból¹⁵⁹ – felbukkant Călin Georgescu a 2024. decemberi elnökválasztás első fordulójában elért váratlan (?) győzelmét, illetve annak a román Alkotmánybíróság által egy tollvonással történt megsemmisítése következményeképpen előállt alkotmányos válságot és egyre inkább elhatalmasodó politikai bizonytalanságot.¹⁶⁰

Nem tudjuk, s nem is tudhatjuk!

Befejezés helyett

Nem szeretnék tovább lehetséges Olvasóm türelmével visszaélni, amelyet amúgy is erősen próbára tettem „kacskaringós” levezetéseimmel.

Ehelyett inkább – a szó szoros értelmében – átadom B.-nek a szót, mondja el ő – két részletben (itt-ott rövidítve s egy kivételével az ő kiemeléseivel!) –, miként látta/látja Bíró József és Balázs Matild 1930-a évekbeli s a maga választási kényszereit, azt az utat, amelyet szüleinek és neki magának, családtagjainak – következésképpen a romániai magyarságnak – bejárni megadatott:

1. „Nem pusztán mentségként mondom, anyám erről [a szovjet bolsevizmus borzalmairól, a lenini koncentrációs táborok létezését is beleérve] talán még mit sem tudhatott. Manapság sok szó esik az ideológiai buborékokról. Ő, sőt mi, mindannyian, egy affélében éldegéltünk […] Köpec már eleve valamiféle burok volt számukra. Annak ellenére is, hogy szüleim korábban bejárták már fél Nagymagyarországot. ’19-ben még szinte gyerekként (ökörszekéren) a román

hadsereg elől menekülve Kolozsvárig, majd később kommunistákként a németek elől menekülvén Sárospatakig.

Ennek az emléknek a hatása alatt később már képtelen voltam megérteni, hogy édesanyám […] hogyan ragaszkodhatott (haláláig) a kommunizmushoz, amikor számomra, gyerek számára is lassacskán nyilvánvalóvá vált, hogy a megvalósult kommunizmussal nem minden lehet rendben.

Ma már azt hiszem, értem.

Egy képtelen, de kezdetben a romániai magyar értelmiség miden jelentős alakja által elfogadott, s elvben valóban lenyűgöző fogalom, az internacionalizmus miatt. Csakhogy a kommunizmus nem a nemzetek közötti békességet hozza el […], hanem a békeszerződések által teremtett kisebbségi közösségek (precízebb megfogalmazásban a nyelvi-kulturális közösségek) szisztematikus felszámolásának gyakorlatát szentesítette. Ez utóbbi – a kezdeti mézesmadzagokkal – a népi hatalom égisze alatti is egyre inkább galoppra váltott. Mindig is tudtam, hogy édesanyám a lelke mélyén nagyon is magyar érzelmű volt, de ezt akkor egy (mindinkább) román kommunistának már nem volt »illendő« hangoztatnia [...]

Abban reménykedett, hogy az internacionalizmus, mely a szó szigorú értelmében »nemzetköziséget« jelentett volna, megmentheti az ő »nacionalista«, azaz magyar (de ez végül váradi feleségem megjelenésével vált egyértelművé: főként székely) hazafiúi (vagy honleányi) érzelmeit és alapjogait. Magyarán: hogy egy normális világban a hazaszeretet összeférhet a nemzetköziséggel. Nem olvadhatunk bele egy arctalan emberi közösségbe, hanem a kommunizmus olyan [...] világszabadságot hoz el, mely nem egy arctalan nyelv és kultúra nélküli világállam keretrendszerét »teremti meg«, hanem egy olyat melyben mindenki megőrizheti – így vagy úgy ráöröklődött – nemzeti azonosságát. Hogy az internacionalizmus nem oszlatja fel a nemzeti létet (bár Marx a történelem végkifejletét – nekünk már így tanították – még tényleg így vélte), hanem a nemzeti érzelmeket összeférhetővé, a nemzeteket (akkortájt divatos szóval) testvérekké¹⁶¹ teheti.

Nekik is korán rá kellett jönniük, hogy nem ez történik, de halálukig hittek abban, hogy elvben mégiscsak megtörténhet.”¹⁶²

2. „Rá kellett ébrednem (ébrednünk), hogy ifjúkori álmaink talán ma is ugyanolyan káprázatok [az én kiemelésem, a többi B. Bélától származik! B-KB.], mint szüleim (szüleink) csaknem egy évszázaddal korábbi bódulatai.

Ő (mármint az első személyű elbeszélő) hagyományos értelemben vett individuum gyanánt is minden lényegi vonatkozásban »internacionalista«, csakhogy a nemzetköziséget – hívják azt globalizmusnak, bárminek – továbbra is csupán egymást kiegészítő és nem kizáró »nacionalizmusok« gyanánt tudja elképzelni. (Ezt a komplexitást írhatná le a magyar nemzetköziség fogalom is.) Hogy ez ma sokak – sőt az emberi társadalmak többsége – számára szinte elképzelhetetlen, az ő szemében egyszerűen abszurdum. (Lásd a hazafiság fogalmának dühödt elutasítását az Európai Unióban.)

Miért lehetne csupán egymás nélkül, sőt egymás ellenére nagybetűs Embernek éreznünk magunkat? Hiszen maga a patriotizmus sem egyéb, mint egyfajta közösségi individuum […]

Ezt a meggyőződést a szülei is osztották. Még ha ők ezt nem mindig filozófiai vagy természettudományos fogalmakban tudatosították is.

Ez az alapkérdés volt az, ami minden különbözőségük ellenére összehozta és végig, minden másság dacára összetartotta őket. Magyarok akartak maradni Romániában. S minket, gyerekeket is azoknak akartak megtartani. A – szó szűkebb értelmében – a Székelyföldön. Család gyanánt. S mivel ennek az igénynek (ténylegesnek tűnő) lehetőségét csupán a kommunizmus látszott felkínálni, kommunistákká lettek. Ők maguk talán nem is tudtak erről, de az a bizonyos rejtett – lényege szerint transzcendens – Ego, mely egész életük folyamán figyelte és irányította őket, mégiscsak tudott róla.

A probléma azonban az, hogy a »feladat« személyiségüket egészen másként alakította. Mikor kiderült, hogy a hivatalosnak tekintett kommunista ajánlat hamis, az anya a munkában (azaz a helyhatósági adminisztrációban) és az ábrándokban keresett menedéket. Az apa a munkában és az élvezetekben. És mégis megmaradtak a családnál, mint a nyelvi-kulturális közösség kicsinyített másánál. Őket is, akárcsak a középkor embereit egy külső parancs utasította egymás mellé. S kezdetben ők is szerelemben, majd türelemben és egyetértésben, a családot és egymást szolgálva élték le az életüket.

A családban végül is ugyanazt valósították meg, amit a kommunizmusban szerettek volna: az egymást kiegészítő és nem kizáró identitásokat. Hősünk soha […] nem hallotta veszekedni vagy gyűlölködni őket. Olyannak fogadták el egymást, amilyenek. S történhetett mindez azért, mert az a bizonyos belső megfigyelő felülkerekedhetett a puszta egoizmuson, azaz a csupán külső énjüket érintő önérzeten.”¹⁶³

*

Záró gondolatok

Hosszúra nyúlt írásom egyik „ráhangoló” betétjében már hivatkoztam a káprázat szóbokorra. Most ismét ezt teszem, mert további jelentésmódosulásai s szinonimái vannak: „[csalfa] tünemény, látomás, [ábrándok v. önámítás szülte] képzelődés. S utolsó jelentésárnyalatként: illúzió.¹⁶⁴

A másik kiindulópontom egy elhíresült Churchill-idézet, amelynek aktualitása Donald Trump második elnöki ciklusa kezdetén aligha kétségbe vonható:

„Az ember mindig bízhat abban, hogy az amerikaiak helyes döntést hoznak, de csak azután, hogy kipróbálták az összes többi változatot”!¹⁶⁵

Mielőtt kárörvendő vigyorral nyugtáznánk a világpolitikai savoir-faire-t csupán a brit birodalom tündöklése és lehanyatlása után – vagyis újfent a décalage vastörvényei értelmében – mintegy százesztendős késéssel megszerző amerikai diplomácia kezdeti botladozásán s súlyos baklövésein élcelődő legendás angol kormányfő „aranyköpését”,
inkább nézzünk mindnyájan – vagyis mi valamennyien: szlovák, szerb, román és magyar felelősen gondolkozó „kiművelt emberfők”– szembe a tényekkel!

Ha igazán őszinték akarunk lenni akkor be kell vallanunk – ismét egy magyar közmondás szellemében –: mi sem vagyunk jobbak „a Deákné vásznánál.”

Hiszen bőven elegendő, ha vezérszavakban felsoroljuk: mi mindennel kísérleteztek eleink a „nemzeti/nemzetiségi kérdés” megoldására.

Volt már a Kossuth és Sztratimirovics pengeváltásakor szóba került (és sajnos hüvelyéből ki is rántott) „kard” (Andrássy Gyula nem sokkal később az „ágyú”-t ajánlotta¹⁶⁶), délvidéki és erdélyi (kölcsönös) irtóháború, utóbb (újvidéki) „hideg napok”, kegyetlen szerb visszatorlás, Ipp és Szárazajta, csernovai csendőrsortűz, pozsonyligetfalui gyűjtőtábor. S előtte (közben) vészkorszak: a magyar zsidók deportálása, a besszarábiai és moldvai zsidóság megtizedelése meg a bukaresti pogrom¹⁶⁷. Kevéssel utána magyar–szlovák lakosságcsere, meg a hazai németek kitelepítése. S legutóbb: marosvásárhelyi „fekete március”.

E szörnyűségeket csak igen kis mértékben képes ellensúlyozni a magyar, a szerb, a román és a szlovák kollektív emlékezetben Eötvös József és Deák Ferenc nevezetes 44. törvénycikke¹⁶⁸ s népoktatási törvénye, az 1868:38. törvénycikk¹⁶⁹. S nem javít, inkább ront a helyzeten a Lex Apponyi, továbbá Spiru Haret és Constantin I. Angelescu szigorú „románosító” oktatási törvényei.

S voltak persze nem elhanyagolható számban egyéb jó szándékú tervek, elképzelések, kezdeményezések, amelyeket azonban nagyhatalmi érdekek, belső villongások, pártpolitikai torzsalkodások (etc.) minősítettek rövid úton „vágyvezérelt”, „délibábos” tervezgetéseknek, ábrándoknak. Ki ne emlékezne a főként erdélyi magyarok által favorizált transzilvanizmusra¹⁷⁰, s ilyen volt Németh László „tejtestvérek”¹⁷¹ koncepciója is, amelyet kiagyalóján kívül talán senki nem vett komolyan. És persze minden további nélkül ide sorolható a kommunista utópia, közelebbről a szocialista (proletár) nemzetköziség, amelynek jegyében – káprázatában – Bíró Béla szülei váltak román(iai) „illegalistákká” egyszersmind a Kóbor/Angelusz-féle optikai csalódás kárvallottjaivá.

Bizonyára nem írható a véletlen számlájára, hogy egy a Bíró Bélához sok vonatkozásban hasonló életutat bejáró marosvásárhelyi közíró, Virág György memoárjáról ezt írhattam másfél éve a könyv ajánlásában:

„az önéletírás számos erénye közül ismételten azt a megjelenítő erőt emelném ki, amelynek révén kibomlik a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960), majd Maros-Magyar Autonóm Tartomány (1960–1968) akkor még elsöprő többségben lévő magyar tudatú és nyelvű lakosainak mindennapi léthelyzete, amely, persze csak így utólag, délibábszerűnek látszik s mindenképpen egy átmeneti történelmi helyzet tiszavirágéletű képződménye: egy nagy illúzió. Közelebbről az a csalóka létélmény, hogy Nagy-Románia szívében különösebb nehézségek nélkül magyarként (tovább) lehet élni, alkotni, gyermekeket nemzeni és nevelni, jövőt tervezni… Mintha nem következett volna be a (nagy)magyar álmodozások végét jelentő 1920-as „nemzeti átrendeződés”, amely Trianon-tünetcsoport néven rögzült minden magyarnak született férfi és nő emlékezetében. De aztán […] szembejött a Valóság. Bizony a magyar autonóm tartomány sem lehet(ett) sokáig más, mint az 1789-es Nagy Francia Forradalom időtálló „vívmányaként” megszületett korszakalkotó eszme, az État/Nation, a központosított, jakobinus típusú, önnön természetéből fakadóan egyneműsítésre, homogenizációra törő, utóbb fokozatosan Európa- és világszerte – így az 1920-ban megalkotott Nagy-Romániában is – érvényes államnemzet/nemzetállam-teremtés kísérleti terepe, egyfajta laboratóriuma. Amely nem, mégsem, lehetett szabályt szegő kivétel, csupán egy olyan etnikai enklávé, amely a „béketábort” megosztó sztálini birodalmi politika folyományaképp mintegy másfél évtizedes haladékot kapott, hogy többé-kevésbé kivonhassa magát az általános tendencia, a „kommunista építés” örvén zajló egységes román (szocialista) nemzetállam fokozatos megteremtésére irányuló bukaresti törekvések és intézkedések hatálya alól… Hogy a múlt század hetvenes/nyolcvanas éveiben annál nagyobb erővel zúduljon rá a Kárpátok Géniuszának mindent letaroló nacionál-soviniszta buldózere, amely 1990. március 19-én és 20-án a Szekuritáte magukat átmenteni igyekvő »szakemberei« által szervezett, kis híján újabb erdélyi polgárháborúvá fajuló pogromban jutott tetőpontjára, egyszersmind rengeteg vásárhelyi magyarban erősítette fel a »Feladom« s az »El innen« gyászos hangulatát…”¹⁷²

Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?¹⁷³

Akkor hát hagyjunk fel minden reménnyel?

No nem, azt azért mégsem: mindig felcsillan valami az alagút végén, mindig van kiút, legalábbis elméletileg. S végül is mi magunk (mindnyájunk) előítéletein, megcsökött gondolkozásán s megrögzött kliséinken kívül ki és mi akadályoz(hat) meg bennünket abban, hogy egymást kézen fogva visszabotorkáljunk az egyik kiindulóponthoz, a képzeletbeli „kályhához”¹⁷⁴ s megpróbáljuk visszagombolyítani közös történelmünk (sorsunk) észvesztő módon összegubancolódott – valóságos gordiuszi csomóvá sűrűsödött - szálait.

Ezt teszi Dan Culcer erdélyi román író, szerkesztő, politológus, kommunikációs szakértő (és sok minden más), aki 2014-ben – immár a Párizs környéki Elancourtban élő emigránsként – a kolozsvári Korunknak adott terjedelmes interjúban egy nagyon újszerűnek tetsző elgondolást javasolt a kelet-közép-európai kis és közepes méretű nemzetek/államok szövetségéről: „a Lajtától az Elbruszig”.

Ez Bíró Béla is átveszi kisregénye záró részében.

Onnan fogom idézni:

„»A mi Európánk […] a Lajtánál kezdődik és az Elbrusz-hegységnél ér véget. De nem foglalja magában a birodalmakat és az egykori birodalmak oszlopait. Magyarország kivétel, amely nélkül szerintem a kis és közepes országok Európája elképzelhetetlen. Végzetes hiba lenne Magyarország mellőzése e geopolitikai konstrukcióban. […] Az említett övezet országainak gazdaságát komplementernek nevezhetjük. […] Gazdasági együttműködési kapcsolatok teremthetők közöttük, olyan elvek és valós helyzetek alapján, amelyekben a hasonlóság és a megegyezés az uralkodó.«¹⁷⁵ Culcer szerint a szóban forgó régió Romániát, Magyarországot, Lengyelországot, Litvániát, Észtországot, Lettországot, Bulgáriát, Szerbiát, Szlovákiát, Horvátországot, Makedóniát, Montenegrót, Albániát, Ukrajnát, Beloruszt, Görögországot, Ciprust, sőt még Törökországot¹⁷⁶ is magában foglalná.”¹⁷⁷

A középkori eredetű nemesi jogállású máramarosi román közösségből¹⁷⁸ származó Culcer – édesapja, Alexandru Culcer abszolút kétnyelvű dési körorvosként, 1940 őszén a II. bécsi döntés utáni kényszerű lakosságcsere után meg se álljon családostól a Duna-Deltában lévő Sulináig, ahol Dan Culcer, szuletett. 

 D. C. az utolsó mohikánok egyike, aki Segesváron töltött gyermekkorában nem csupán magyarul tanult meg tökéletesen, hanem „tősgyökeres” erdélyiként – nem mellesleg műfordítóként (Németh László legjobb esszéinek kongeniális tolmácsaként) – teljes mélységében át is érzi a csaknem ezredév óta egymással összekeveredve – egymás hegyén-hátán – élő s valóban egymásra utalt két nép történelmi szembekerülésének minden tragikumát.

Megint csak helyhiány miatt ezt sem fogom most bővebben taglalni: egy okkal több, hogy az olvasó B. B. kisregényét kézbe vegye!

De azért halkan annyit megjegyeznék, hogy Culcer elképzelése nem csupán a putyini Oroszország az ukrajnai háború lezárása után borítékolható megerősödése folyományaképp előállható geostratégiai egyensúlytalanság/labilitás orvoslására szolgálhatna!¹⁸⁰

Hanem, ha minden energiánkat összeszedve kölcsönös erőfeszítéssel sikerülne a gyakorlatba is átültetni Dan Culcer átgondolt elképzeléseit történelmi elégtételt tudnánk nyújtani Kossuth Lajos és Jászi Oszkár kétszer is hamvába holt Duna-konföderációs tervezetének.¹⁸¹ Kibővített, gondosan megtervezett s a korábbi szerkezeti és koncepcionális hibáinak kijavításával, neuralgikus pontjainak kiküszöbölésével s kölcsönös jóakaraton – empátián – alapuló közös vállalkozás formájában. Amelyről a szaktörténészek egy szűk csoportján kívül csak nagyon kevesen tudják, hogy nem Kossuth, sem Nicolae Bălcescu, s nem Klapka György Tábornok meg Jászi Oszkár agyából pattant ki: I. Sándor orosz cár hajdani külügyminiszterétől, Adam Czartoryskitől (1770–1861) származik! Aki, immár szintén számkivetettként a Szent Lajos szigeti főhadiszállásán, a híres Hôtel Lambertben¹⁸² dolgozta ki azt az 1831-es lengyel szabadságharc vérbe fojtásának tanulságait levonva. Vagyis már akkor is, kezdettől fogva az orosz túlhatalom geopolitikai ellensúlya gyanánt szolgált (volna.) A Grand Orient de France páholy égisze alatt főként szabadkőműves hálózatokon keresztül folyó szervezkedés során – minden európai nagyvárosban és stratégiailag fontosnak ítélt helységben (még a távoli Tulcea-ban, a Duna-deltában!) is voltak képzett „levelezőik” – találtak egymásra lengyel, román és magyar hazafiak, akik kevés kivétellel maguk is maçonok, szabadkőműves „testvérek” voltak…

Itt most meg is állnék!

A részleteket, az esetleges kibontakozás módozatait megtalálják Bíró Béla remek kisregénye záró fejezetében!

Olvassák el figyelmesen! Nem fogják megbánni…

S közben mindenki gondolkozzék el azon, hogy mi kelet-közép-európai kisállamok (s persze mindenkori vezetőink) nem jutottunk el odáig, akárcsak korábban a geopolitikai mesterfogásokat nagy késéssel elsajátító amerikai diplomácia, hogy végre helyes döntés(eke)t hozzunk az ismétléskényszer – a korábbi tévutak, szörnyűségek – elkerülésére.

Miután az összes többi változatot már amúgy is kipróbáltuk.¹⁸³

„Utóhang”

E hosszúra sikeredett esszé-recenzió különféle ága-bogaival küszködve s a szintén a mindannyiunkban tovább élő (közös) magyar múlt tanulságaival bíbelődő, azon megrögzötten „tépelődő” Csizmadia Ervin egyik kötetét lapozgatva a számtalan magvas gondolat mellett erre a megállapításra bukkantam. Arra vonatkozóan, hogy – idézem – „mi okozza írás közben a legtöbb bajt”?

„Most rájöttem” – írja Csizmadia: „minden egy dolgon fordul meg. Azon, hogy írás közben meg tudjuk-e haladni önmagunkat”.¹⁸⁴

Nekem ezt saját „teljesítményem” vonatkozásában nem tisztem megítélni. Olvashatták Milan Kundera szentenciájában: lehetetlen küldetés!¹⁸⁵

Ám azt meggyőződéssel állíthatom: ez, önmaga meghaladása Bíró Bélának maradéktalanul sikerült Káprázat-siratók c. kisregényében.

Számvetését lelkiismeretesen elvégezte, a mindnyájunkra, térségünk minden népére és nemzetére leselkedő (bibói) zsákutcák természetét megvilágította, illúzióival egytől egyig leszámolt.

S közben a bizakodást, a hitet is megtartotta.¹⁸⁶

Nemesvita, 2025 január/február

1*Az írás Bíró Béla 78. születésnapjára készült. A szerző itt köszöni meg Filep Tamás Gusztáv tartalmi és stilisztikai észrevételeit, továbbá Kulin Ferenc és Szále László a szöveget módosító/árnyaló javaslatait. (B-KB.)
Budapest, 2025, Novum Pro Kiadó, 123 old. (A továbbiakban B. B. 2025.)

2 Esetleges, a fiatalabb évjáratokhoz tartozó olvasóim kedvéért jegyzem meg csupán, hogy a nagyjából 1945–1956 között született magyar értelmiségiek szeretik magukat „nagy generáció”-nak nevezni, ami egyfelől az ifjabb nemzedékeknek nem evidencia – olykor saját gyermekeiknek sem!– , másrészt az ilyesfajta (ön)minősítést jobb az utókorra, vagyis a Történelemre bízni (B-KB).L. még ehhez Forray R. Katalin–Hegedüs T. András (szerk.): Az újjáépítés gyermekei-a konszolidáció gyermekei. Budapest, 1989, Magvető Kiadó, (Gyorsuló idő). Vö. Illés Iván: Nemzedékek, elitek, ciklusok. Budapest, 1991, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 129–134.

3 L. erről Benkő Loránd: Az ómagyar nyelv tanúságtétele. Perújítás Dél-Erdély korai Árpád-kori történetéről. Budapest, 2002, MTA Történettudományi Intézete, 52. Ugyanilyen nyelvi logika alapján jött létre Munténia, azaz Oláhország egyik (még) régebbi elnevezése: Havaselve, vagyis a havasokon (a Déli Kárpátok ormain) túli terület, amely – megítélésem szerint etimológiailag tévesen – Havasalföld néven is szerepel a történelemkönyvekben. Kis-Oláhország egyik régi magyar elnevezése viszont: Szörényi Bánság, a krajovai bán által igazgatott tartomány (régebbi román nevei: Marea Bănie a Craiovei, utóbb Banatul Craiovei, ill. Oltenia, az „oltyánok földje” vö.

Wikipedia: https://ro.wikipedia.org › wiki › Ban)

4 Uo. 53.

5 Kevesen tudják, hogy a modern román regény a macedoromán (aromán) eredetű Nicolae Filimon [N. Papadonatu] (1819–1865) s az Arad környéki (világosi) Ioan Slavici (1848–1925) mellett harmadik, szintén erdélyi származású úttörője, Liviu Rebreanu (1885–1944) Ludovikát végzett katonatisztként maga is a magyar „úriember” státusz elérését tűzte ki életcéljául, ami sokáig olyannyira sikerülni látszott, hogy első irodalmi zsengéit – Rébrán Olivér néven – magyarul írta: Budapesten. Aztán egy – meghiúsult leánykéréssel összefüggő – sikkasztási ügybe keveredve meggondolta magát, átkelt a Kárpátokon, s Bukarestben alkotott maradandót. L. erről Bíró Béla: Identitás és asszimiláció. Korunk, 2012/10., 99–106. (epa.oszk.hu › pdf ›EPA00458_korunk_2012_10_099-109).

6 A tájékozottabb olvasók persze tudhatják, hogy 1949 szeptembere óta épp Gyulán működik hazánk egyetlen román tannyelvű középiskolája a Nicolae Bălcescu Gimnázium, s talán azt is, hogy ugyancsak Gyulán székel a Magyarországi Románok Demokratikus Szövetsége (B-KB)

7 L. erről például Vincze Gábor: A bukovinai székelyek és kisebb moldvai csángó-magyar csoportok áttelepedése Magyarországra (1940–1944). In: Pro Minoritate, 2001/3., 141–187. Vö. Csibi Krisztina: A bukovinai székelyek Bácskában töltött évei a Magyar Távirati Iroda napi híreinek tükrében (Szegedi Tudományegyetem; http://acta.bibl.u-szeged.hu › kek_mono_016_153). L. még (újabban) Dr. Ábrám Zoltán: Bukovinától az Al-Dunáig. Marosvásárhely, 2019, Garabontzia Kiadó

8 E példásan, mondhatni szívet-lelket melengető módon összetartó, egyelőre szilárdnak tetsző kis csángó közösségeknek még saját nagypályás futballcsapatuk is van, e sorok írója is eljutott a Magyar Újságíró Válogatott tagjaként az 1980-as/1990-es években Toronto, illetve Melbourne környékén túlélni próbáló közösségeikbe. (B-KB)

9 L. erről bővebben Virág György: Honteremtők albérletben. Marosvásárhely, 2023, Mentor Könyvek Kiadó. (Megjegyzés: A kötet beharangozójának – Ajánlás Virág György Honteremtők albérletben című visszaemlékezésének – szerzője: Borsi-Kálmán Béla, uo. 5–11.; a továbbiakban Virág 2023.)

10 Refrénje ma is ott cseng számos 1940 előtt született honfitársaink fülében: „Édes Erdély itt vagyunk! Érted élünk és halunk; Győz a szittya fergeteg: a rohanó sereg”! (Zeneszöveg.hu; https://m.zeneszoveg.hu › erdely-indulo-zeneszoveg; szerzője vitéz Somogyvári Gyula.)

11 Csanády György eredeti verse az alábbi nyolc sorból állt: Ki tudja merre, merre visz a végzet–Göröngyös úton, sötét éjjelen–Segítsd még egyszer győzelemre néped–Csaba király a csillagösvényen–Maroknyi székely porlik, mint a szikla–Népek harcától zajló tengeren–Fejünk az ár ezerszer elborítja–Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem! (Forrás:

https://hu.wikipedia.org › wiki › Székely_himnusz)

12 Vö. Bíró Béla: A bibói szabadságfogalom és a társadalmi autonómia. In: Kortársunk Bibó István, Budapest, 2008, Pallas Kiadó (Pallas Tudástár), 29–40.

13 l. Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Bibó István összegyűjtött munkái 1. S. a. r. Kemény István és Sárközi Mátyás. Szöllősi Árpád előszavával és Szabó Zoltán bevezetőjével. Bern, 1981, EPMSZ, 255–286.

14 L. erről Tölgyessy Péter: Zsákutcából zsákutcába. Az ismétlődően megrekedő magyar polgárosodás ellentmondásai. In: Morcsányi Géza–Tóth István György (szerk.): A magyar polgár.[Emlékkönyv] Kolosi Tamásnak. Budapest, 2016, Magvető Kiadó–TÁRKI Zrt., 17–35. (A továbbiakban Morcsányi–Tóth 2016.)

15 Részlet Kossuth Lajos Csány László erdélyi kormánybiztosnak címzett, 1849. március 10-én Debrecenben keltezett utasításából, MTA Könyvtára, Kézirattár, Kossuth Archiv[um], 490 fasc. Csányi [sic!] iratok. 10. fasc. Az idézet folytatása: „Isten áldjon meg hogy ott vagy. Mivé lennénk, ha ott nem volnál”, az én kiemelésem! B-KB.)

16 L. Felvilágosítások a Dunai Confoederatio projectumához. In: Kossuth Lajos Iratai. VI. köt. S. a. r. Kossuth Ferencz. Budapest, 1898, Az Athenaeum R. Társulat kiadása, 12–25. (az idézett szövegrészt l. a 21. oldalon, az én kiemelésem! B-KB). Újra közölte Pajkossy Gábor (szerk.): "Nemzeti újjászületés" Válogatás Kossuth Lajos írásaiból és beszédeiből. Budapest, 2002, Új Mandátum, 173–180. (A továbbiakban Pajkossy 2002.) Fogadtatásáról l., egyebek között, Asztalos Miklós: Kossuth Lajos kora és az erdélyi kérdés. Budapest, 1928. A Collegium Transylvanicum kiadása, 184–195. (L. még ehhez a 123., a 137., 165. és a 179. sz. jegyzeteket is! B-KB.)

17 A könyvtárnyi mennyiségű vonatkozó román (szak)irodalomból csupán – s ezt is csak „illusztráció gyanánt” – egyetlen munkát fogok feltüntetni: Alina Mungiu-Pippidi: Transilvania subiectivă. Bucureşti, 1999, Editura Humanitas.

18 L. ehhez A. Gergely András – Papp Richárd – Szász Antónia – Hajdú Gabriella – Varga Andrea (szerk.): Antropológiai – etnológiai – kultúratudományi kislexikon. Budapest, 2010, MTA PTI Etnoregionális és Antropológiai Kutatóközpont–ELTE TÁTK Kulturális Antropológia Tanszék–Nyitott Könyv Kiadó–Magyar Kulturális Antropológiai Társaság (Etnoregionális Munkafüzetek 108.), 36–37.; 220–221. (Magyar Elektronikus Könyvtár: http://mek.oszk.hu ›, PDF.)

19 L. erről például Bíró Béla: A nemzet mítoszai. In: Politikatudományi Szemle, 2004. 1–2. szám, 223–231. (https://poltudszemle.hu › fullissue_ptsz200412), továbbá uő: A Kossuth-paradoxon. In: uő: A Kossuth-paradoxon. Kolozsvár, 2000, Korunk Baráti Társaság, 8–27. (L. még uő: A Kossuth-paradoxon. Beszélő, 11. szám, 3. évfolyam, március 15. (Beszélő online; http://beszelo.c3.hu › cikkek › a-kossuth-paradoxon)

20 Nous n'apprenons jamais pourquoi et en quoi nous agaçons les autres, en quoi nous leur sommes sympathiques, en quoi nous leur paraissons ridicules ; notre propre image est pour nous le plus grand mystère. (https://citation-celebre.leparisien.fr › citations) Vö. írásunk 184. sz. jegyzetével! (B-KB.)

21 Vö. Bíró Béla: Porlik mint a szikla. Sepsiszentgyörgy, 2001, Medium Kiadó (A politológiai jellegű kötet tartalma és „üzenete” szöges ellentéte a címnek, ennélfogva inkább valamiféle – ironikus tartalmú – oximoronnak tekinthető. Bíró Béla 2025. január 11-én érkezett tömör megfogalmazásában: „Az okot már akkor abban látom/láttam, hogy [a 2000. évben lezajlott romániai választások során] »a román állampolgárok, nemzeti hovatartozástól függetlenül, nemcsak a politikusokból és a politikából ábrándultak ki, de önmagukból mint közösségi lényekből is.« Röviden: »az önmagát kizárólagosnak tekintő román nemzetállamból« . Az porlik (máig menően, ismételhetném utólag is) mint a szikla. Persze velünk együtt…” Részlet Bíró Béla elektronikus leveléből. (B-KB.)

22 Kézai Simon krónikája és egy székelyföldi népmonda nyomán l. Magyar Tudat (https://magyartudat.com › Történelem) ; vö. Kiss József: Csaba Királyfi Népe, Magánkiadás, 2017, továbbá Wikipedia (https://hu.wikipedia.org › wiki › Csaba királyfi). Vö. írásunk 10., 11. és 19. sz. jegyzetével! (B-KB)

23 Bíró Béla: Drámaelmélet. Kolozsvár, 2004, Scientia Kiadó

24 Bíró Béla: Narratológia. Kolozsvár, 2004, Scientia Kiadó

25 L. a 28. sz. lábjegyzetben! (B-KB)

26 L Galló Béla: Mi marad a káprázatokból? (Bíró Béla: Káprázat-siratók. Erdélyi zsákutcáink). (Sajtó alatt)

27 Fordításai: Al. Săndulescu: Liviu Rebreanu. Ford. Bíró Béla. Bukarest, 1985, Kriterion; Florin Mihăilescu: Hortensia Papadat-Bengescu. Ford. Bíró Béla. Bukarest, 1986, Kriterion; Nichita Stănescu: Antimetafizika. Nichita Stănescu válaszol Titu Aurelian Dumitrescu kérdéseire. Ford. Bíró Béla. Bukarest, 1987, Kriterion

28 Vö. Bíró Béla: Legenda a kerek Egészről. Budapest, 1997, Liget Műhely Alapítvány; uő: Véges Végtelen. A körkörösség "fizikája" és "metafizikája". Budapest, 2002, Fríg Kiadó; uő: Megfoghatatlan körkörösség, geometriai fantázia tíz tételben. Brassó, 2012, Editor BL-49 Kft ; uő: Nézőpont-hierarchiák. Kísérlet a körkörösségfogalom szisztematikus végiggondolására. Kolozsvár, 2017, Magánkiadás; uő: A kölcsönösség alakzatai. Brassó, 2017, Brassó Lapok Alapítvány; uő: Virtuális világ avagy a téridő (háztáji) mitológiája. Brassó, 2020, Brassói Lapok Alapítvány. L. még ehhez Bíró Béla:Valóságos –Lehetséges. [Darányi Sándor beszélgetése Bíró Bélával]. In: Visszaszámlálás. Beszélgetőkönyv. Budapest, 1998, Liget Műhely Alapítvány, 307–320.

29 Bíró Béla: Nézőpont-hierarchiák, Kolozsvár, 2017, A szerző kiadása, 91–109.

30 Bíró Béla: A Tragédia paradoxona. Budapest-Kolozsvár, 2006, Liget-Polis. E munka egyik változata Jurij Guszev fordításában immár oroszul is olvasható: Celi Cseloveka – vecsnaja borba…” Filoszofia „Tragedii” In: Imre Madách: Tragedia cseloveka, Moszkva, 2011, Izdatyelsztvo Nauka, Rossziszkaja Akademia Nauk, Serija „Literaturnaja pamjatniki”

31 Utolsó itt megjelent természetfilozófiai elmefuttatása (mint az ikervilágok hipotézisének gondolat kísérlete. Sajátos másvilág.) L. Bíró Béla: Az őrültség (esetleges) hozadékai. Liget, 2023. június 22., 60–69. (Országos Széchényi Könyvtár; https://epa.oszk.hu › EPA01348_liget_2023_06_060-069)

32 Utolsó itt megjelent közleménye: Bíró Béla: Terminusok és sorskérdések. Valóság, 2021/10, 58–70.

33 Wikipedia (https://hu.wikipedia.org › wiki › Bíró Béla_(irodalomt)

34 Utólag okosabb az ember! A Bíró Bélát „feszítő” szándékot már három esztendeje megjelent legutóbbi kötetének első – Illúziók nélkül című – írásából (9–15.) kitapinthatjuk. (A továbbiakban B. B.: Időgyulladás.) L. erről bővebben Galló Béla: Sajog az idő (Bíró Béla: Időgyulladás. Esszék, kommentárok, jegyzetek. Kolozsvár, 2021, Kolozsvári Művelődés Egyesület, 510 old. című publicisztikai kötetéről). Mozgástér blog, 2022. augusztus 5. (

https://mozgasterblog.hu)

35 Szabédi (Székely) László (1907–1959) kicsit kilóg ebből a sorból, hiszen Sáromberkén látta meg a napvilágot, amely – olvasható a településről írt impozáns falumonográfiában – „Kulturális (néprajzi) sajátosságait tekintve a Mezőség és a Székelyföld közötti határzónában található, kultúráját a kettő közötti átmenet jellemzi.” (Dr. Mózes András: Adatok Sáromberke történetéhez I–II. S. a. rendezte és a bev. tanulmányt írta: Vajda András. Budapest, 2021, Magyarságkutató Intézet, 45.) Ellenben Szabédi 1958-ban befejezett, de csak 1974-ben kiadott A magyar nyelv őstörténete. A finnugor és az indoeurópai nyelvek közös eredetének bizonyítékai, Bukarest, 1974, Kriterion) c. fő művéről a nyelvtudomány még nem mondta ki az utolsó szót, noha valóban erősen vitatható…

36 „Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az.” József Attila: A Dunánál (Magyar Elektronikus Könyvtár:

https://www.mek.oszk.hu › ciklus00486 › cim00490) (Megjegyzés: József Áron szülei romános hangzású nevet viseltek, a székely eredet tehát legalábbis kérdéses! B-KB.)

37 „Én egész népemet fogom. nem középiskolás fokon. taní-tani!” József Attila: Születésnapomra (Magyar Elektronikus Könyvtár: https://mek.oszk.hu › html › jozsef_attila0034;az én kiemelésem! B-KB.)

38 Az idézet első része így fest: „Erdélyt nemcsak oláhok [románok] lakják. Lakják azt a magyar törzs azon ága, mellyet székelyeknek nevezünk […] a magyaroknak ez a szilaj faja. Nemzetem dicsősége, amelyből 40-50.000 minden pillanatban kész fegyvert ragadni, és hős vérét ontani a hazáért”. L. Kossuth Lajos: Exposé des Principes de la future organisation politique de la Hongrie. (Az irat fedőlapján viszont ez olvasható: A Magyar alkotmány alapvonásai tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására. MOL, R 90, I. 2993, 7. [Kossuth számozása szerint 4.] fol. Az iratot némi pontatlansággal elsőként Koltay-Kastner Jenő tette közzé. In: Eugenio Kastner: Mazzini e Kossuth [Lettere e documenti inediti]. Firenze, 1929, Felice Le Monnier, 120–140. [az idézett passzus a 136–137.]; egyéb ismert publikációit Spira György összegezte: Spira György: Kossuth és alkotmányterve. Debrecen, 1989, Csokonai Kiadó, 8. [és a vonatkozó 1. számú jegyzet] A nevezetes irat további filológiai paramétereit példamutató alapossággal Pajkossy Gábor közölte újra. In: Kossuth Lajos. Vál., s. a. rendezte, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Pajkossy Gábor. Budapest, 1998 [1999], Új Mandátum Könyvkiadó, 178. [353. számú jegyzet]. Vö. Pajkossy 2002, 150–167., és a hozzá tartozó jegyzetek.)

39 Ez a spontaneitás persze a Magyar Autonóm Tartomány a Román Munkáspárt által kijelölt helyi vezetőire jóval kevéssé vonatkozik… (B-KB.)

40 Vö. Imreh István: A rendtartó székely falu. Bukarest, 1973, Kriterion Kiadó.

41 „Mindez azonban csak olyan kuriózum, mely az én szellemi fejlődésemben nem játszott különösebb szerepet.” (Részlet B. B. az írás szerzőjéhez intézett 2025. január 12-i keltezésű elektronikus leveléből; az én kiemelésem!- B-KB.)

42
Az adatok s az idézett szövegrész ugyancsak B. B. 2025. január 12-én érkezett elektronikus leveléből származnak (B-KB).

43 Román szempontból éppoly igazságtalan „diktátum”, mint nekünk „Trianon”! (B-KB.)

44 A szerző poétikus portréja édesanyjáról: „Van […] édesanyámról is egy fényképem, derékhoz simuló vastag gyapjúkabát, vaskos válltömésekkel. Még mindig fekete haj, középen kettéválasztva, felül kontyszerű hajkoszorúval, sötétbarna, meleg szemek, a szem alatt barna árnyék… Az arcon még egyetlen ránc sincs. Mosolyog, hiszen vállunkon (az enyémen és az öcsémén) ott a keze, de a mosoly alig old arca keménységén. Fiatalon is tiszteletet parancsoló jelenség lehetett. 45 éves volt, amikor én megszülettem. Éledező elmém egy szintén kontyba font hajú, középkorúnak tűnő, családjának élő és mégis távoli világokban tanyázó asszonyt láttat, a fényképen finom ujjú kezekkel szorítja magához gyerekeit. De a hétköznapokban ritkán ült le közénk. A képen is mintha magába nézne. Én lehetek olyan ötéves, az öcsém kettő.” (Megjegyzés: Bíró Bélának van egy 1950-ben ugyancsak Baróton született Botond nevű „törvényes” öccse is, aki 2016-ban hunyt el Hódmezővásárhelyen.)

45 B. B. nem rejti véka alá, hogy szoknyabolond atyjának született egy „balkézről” való negyedik fia is egy szemrevaló apácai cigánylánytól…

46 Román szemszögből: a „nagy Egyesülés” (Marea Unire, Nagy-Románia megszületése)

47 B. B. 2025, 69.

48 în anii puterii populare (román)

49 construirea societăţii socialiste multilateral dezvoltate (román), amely, mint tudjuk a ceauşescui „aranykorban” – egyebek között a hírhedt „falurombolás” programjában – tetőzött (B-KB.)

50 A román munkásmozgalomban komoly rangot jelentett, ha valaki „régi illegalista” – vechi ilegalist – volt. (B-KB.)

51 Hóman Bálint–Szekfű Gyula: Magyar történet. I–V [VII]. köt. Budapest, 1928, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda (2. bőv. kiad. 1935.) (B. B. emlékezete szerint a második, vagyis a teljes kiadás volt meg, amely a Bíró család Magyarországra való – szerencsére „lefújt” – áttelepülési kísérlete zűrös hónapjaiban szőrén-szálán eltűnt.)

52 Szekfű Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. Budapest, 1920, „Élet” Irodalmi és Nyomda R. T. kiadása.

53 Vö. B. B.: Időgyulladás, 11.

54 ABC de la langue française (https://www.languefrancaise.net › Bob)

55 Ez a nő nem kegyelmez neked (román mondás; értelme: sohasem fog magadra hagyni, veled akar élni, levakarni sem tudod többé magadról).

56 Két fiúk született: Zoltán, az idősebbik még egyetemista éveikben 1969-ben Kolozsváron, öccse, Ádám öt évvel később, immár Sepsiszentgyörgyön. Egyikük keresett programozó, a fiatalabbik sikeres vállalkozó. Ma ők is magyarvistai lakosok.

57 Vö. Ady Endre: A Kalota partján (Országos Széchényi Könyvtár: https://epa.oszk.hu ›)

58 A kifejezés André Breton szóleleménye. Vö. Sophie Képѐs: Désappartenir. Psychologie de la création littéraire. Paris, 2023, Éd. Les Lettres Nouvelles – Maurice Nadeau, 99. Ez a szókapcsolat gondolatiságában nem áll távol Karl Marx tömör véleményétől: „a véletlen a szükségszerűség megnyilvánulása”. (B-KB.)

59 Ezek az értesülések Máté Imre (1934–2012) 1956-ban Münchenbe kivándorolt magyar költőtől származnak, aki magát az avar eredetű rábaközi magyarság „táltosának” tartotta, akit gyerekként múlt században született sámánok – „tudók” (bácsák)– választottak ki és avattak be az ősrégi, íratlan hagyományba. Ő a Yotengrit A Tengervégtelen Ős-szellem Egyház néven bejegyzett új-pogány felekezet alapítója. Vonatkozó munkái: YOTENGRIT 1., 2., 3., 4. kötet (2004/2005/2006); továbbá Yotengrit. A rábaközi tudók (sámánok) szellemi hagyatéka 1-2. Budapest 2016, Yotengrit Alapítvány–Püski Kiadó. (Vö. Yotengrit: https://yotengrit.hu › yotengrit › diohejban; Magyar Menedék: https://www.magyarmenedek.com › products › Yotengr)

60 L. írásunk 24. sz. jegyzetében! (B-KB.)

61 Vö. Déry Tibor: A napok hordaléka. Összegyűjtötte és a szöveget gondozta Réz Pál. Budapest, 1982, Szépirodalmi Könyvkiadó.

62 L. ehhez Aranykorszak? A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája I. 1965–1974. A kötetet összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Novák Csaba Zoltán [a Román Akadémia Gheorghe Şincai Kutatóintézetének munkatársa]. Csíkszereda, 2011, Pro Print Kiadó, ill. Holtvágányon. A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája II. Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Novák Csaba Zoltán. Csíkszereda, 2017, Pro-Print Kiadó.

63 L. erről Stefano Bottoni: Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952-1960). Csíkszereda, 2008, Pro Print Kiadó.

64 L. ehhez Borsi-Kálmán Béla: Lőrincz Csaba és a Szekuritáte (a román állambiztonság). In: Lőrincz Csaba: A mérték. Egybegyűjtött írások tőle és róla. Szerk. Borsi-Kálmán Béla, Filep Tamás Gusztáv, Zelei Miklós. Budapest, 2010, Pro Minoritate Alapítvány–Méry Ratio Kiadó, 488–506.

65 „organele competente” (román, a Securitate egyik közismert román elnevezése)

66 L. Magyar Színházművészeti Lexikon/Bíró Iván Géza (Országos Széchényi Könyvtár; https://mek.oszk.hu › html) Vö. Világnagyság. Kilencven éve született Bíró I. Géza festőművész. KEMMA, 2024. október 17. (https://www.kemma.hu › hazai-kultura › 2024/10 › biro-) (R. a méltatásból: „Hajdu László műgyűjtő szerint Bíró »világnagyság« volt, akinek faktúrafestészete olyan egyéni ízű, annyira ötvözi a technikákat, hogy nem igazán van párja. »Egy szellemi nagyság volt ő, aki jelmez- és díszlettervezőként a leghíresebb színdarabokhoz készített munkákat Nagyváradon, de ex libris grafikák is köthetők a nevéhez. Jellemző rá, hogy egy sajátos technikával applikált a képeibe talált tárgyakat, például egy zsineget, egy hálót vagy akár egy kődarabot. Mindez különösen egyedivé teszi alkotásait, melyek között nem csak absztrakt műveket találhatunk«”.

67 Uniunea Tineretului Muncitor (a KISZ romániai megfelelője)

68 Bíró Béla, élve az 1990. decemberi román „rendszerváltás” utáni jogszabályváltozásokkal kikérte és meg is kapta bátyja szekusdossziéját a CNSAS-tól, az ÁBTL romániai megfelelőjétől!

69 L. ehhez Horkay Hörcher Ferenc: Töprengések a szavazófülkés forradalomról. Kommentár, 2010/4., 53–63.

70 Jelen írás szerzője 1990. október 25. és 1995. június 15. között a bukaresti magyar külképviselet kulturális és politikai kérdésekkel foglalkozó diplomatája volt, I. o. tanácsosi rangban.

71 B. B. hivatalos életrajza tanúsága szerint csupán 1996-ban kapta meg kinevezését a bukaresti Hungarológai Tanszékre (

https://hu.wikipedia.org › wiki › Bíró_Béla_(irodalomt)

72 L. ehhez Borsi-Kálmán Béla: Fölmásztam az uborkafa tetejére. (Beszélgetés Konrád Györggyel.) In: Alkalmi látogató. Konrád György beszélget. A beszélgetéseket szervezte, moderálta, a szövegeket szerkesztette és közreadja Körössi P. József. Budapest, 2024, Gondolat Kiadó, 166–203.

73 B. B. 2025, 106.

74 Pour l'historien, la véritable tâche est de restituer à la collectivité qui nous est la plus proche, c'est-à-dire la collectivité nationale, sa mémoire et son identité, sans rien masquer. (https://citation-celebre.leparisien.fr › citations)

75 Liberális társadalmak születnek címen júl. 26–29-e között rendezte meg Illyefalván a Civitas és a Pro Europa, valamint a magyarországi Pro Minoritate Alapítvány azt a konferenciát, amely a térség szabadelvű pártjai közötti együttműködést kívánja előmozdítani. Az előadók névsora: Mark Allmond, Gabriel Andreescu, Bíró Béla, Emil Constantinescu, Domokos Géza, Egyed Péter, Smaranda Enache, Fábián Ernő, Kodolányi Gyula, Konrád György, Markó Béla, Molnár Gusztáv, Németh Zsolt, Orbán Viktor, George Ross, Horia Rusu, Szőcs Géza, Stelian Tanase, Vásárhelyi Miklós, Vékás János, Dinu Zamfirescu voltak. (Digitéka, https://digiteka.ro › adatbazis › kapcsolodo; Erdélyi Magyar Adatbank, https://udvardy.adatbank.ro › nevmutato=Orbán Viktor)

76 Ennek ellenhatásaként a kilencvenes évek elejétől valamiféle, inkább hallgatólagos „önszerveződés” is megindult a Romániából áttelepült értelmiségiek között, amely 2010 óta a FIDESZ által a hatalomba emelt kedvencek markáns érdekérvényesítő képessége következtében rossz fényt vet az egész erdélyi magyarságra. (B-KB.)

77 L. ehhez Pálmány Béla: Nemesedő városi követek a francia és napóleoni háborúk magyar országgyűlésein, 1790–1812/Députés des villes en voie d’anoblissement à la Diѐte hongroise au temps des guerres françaises et napoléoniennes, 1790-1812. In: Homályzónák. Felvilágosodás és liberalizmus/Zones d’ombre. Lumières et Liberalisme. Tanulmányok Kecskeméti Károly 80. születésnapjára/Mélanges offerts à Charles Kecskemeti pour son 80^e anniversaire. Szerk. Borsi-Kálmán Béla–Dénes Iván Zoltán–Ferge Zsuzsa–Filep Tamas Gusztáv–Miskolczy Ambrus–Henri de Montety. Budapest, 2019, Kortárs Kiadó, 47–91. L. erről újabban Gyáni Gábor–Szilágyi Adrienn: Az arisztokrácia tündöklése és bukása Magyarországon, 1700-1957. Budapest, 2024, HUNREN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 9. (A továbbiakban Gyáni–Szilágyi 2024.)

78 Mindkét kifejezés Méliusz Józseftől származik, társadalomtörténeti/szociológiai s mentális hátterének meggyőző felvázolásával együtt. L. Méliusz József: Város a ködben. Budapest, 1982, Szépirodalmi Könyvkiadó (különösen: 44.)

79 „[…] a nagymértékben követett politikai szerepideálok Magyarországon a nemesség ideáljához álltak közel, vagyis a Verbürgerlichtung értelmében vett magyar polgárosodás tulajdonképpen »nemesedés« (Veriadeligung) volt.” L. Halmos Károly: Polgár – polgárosodás – civilizáció – kultúra. A társadalomtörténet alapvető kategóriáiról a XIX–XX. századi lexikon- és szótárirodalom tükrében. Századvég, 1991/2–3., 131–168. (az idézet helye: 134. (kötetben: uő: Költség és költészet. Eszmék gazdaság- és társadalomtörténete. Budapest, 2021, L’Harmattan–MTA BTK Irodalomtudományi Intézet, 15–52. (az én kiemelésem – B-K B.)

80 L. ehhez Hadas Miklós: Mi a magyar? Újratöltve – hetvennyolc év után. Replika, 2017/5., 193–211. (

https://epa.oszk.hu › pdf › EPA03109_replika_10) (R. HM „beharangozójából”: az „esszé, melynek műfaja tudományos próza, egy madártávlati nézőpontú történeti elemzésben vázolja föl a magyar társadalom hosszú távú átalakulásának sajátosságait. A szerző – folytatva a Norbert Elias-féle folyamatszociológia hagyományait – a középkortól a 21. századig terjedő periódusban vizsgálja a politikai klímát és a mindennapi életet meghatározó, makacsul visszatérő makroszintű intézményi struktúrák, habitusok, életstratégiák [társadalmi gyakorlatok] és reprezentációk főbb elemeit.” Uo. 193.)

81 Csizmadia Ervin egyik írásában ezt a kifejezést találtam rá: „történelmi személyiségjegyek”. A szövegösszefüggés: „lényegesen problémásabb a helyzet, hogy a történelmi »személyiségjegyekről« van szó, azaz olyan tényezőkről, amelyek sok-sok évszázad alatt tettek egy népet olyanná, amilyen”. L. Csizmadia Ervin: A szétszórt és a pedáns. In: uő: A hiányzó másik fél. Budapest, 2021, Ad Librum, 61–62. (Kiem. az eredetiben! A továbbiakban Csizmadia 2021.)

82 Csupán ízelítőül Kemény Zsigmondnál ilyen kontextusban szerepel: „meg kell győzni Európát, „hogy fajunk legalkalmasabb azon 5000 négyszeg mértföldön, hová a nyugoti polgárisodás és keleti barbaries közé inclaváltaték, rendezni a szabadságot, fejleszteni a jóllétet, táplálni a közmiveltséget”. Kemény Zsigmond: Pest, júl. 10-én. (Pesti Hírlap, 1848. július 11.) c. cikkéből idézi Filep Tamás Gusztáv: A kultúra tehénhimlője. Kemény Zsigmond a nemzetiségi kérdésről 1837 és 1860 között. Pro Minoritate, 2005/Tél, 117–152. c. fontos tanulmányában. (Az én kiemelésem! – B-K B.) L. még https://fbook.com/mi/index.php?chapter=M236FILENEMZ). Jelen írás szerzője 2002 óta használja (s azóta próbálja csiszolni) ezt a szókapcsolatot, persze „mögöttes terével” együtt. L. Borsi-Kálmán Béla: Polgárosodott nemes avagy (meg)nemesedett polgár. Írások a „nemesi polgárisodás” témaköréből. Pécs, 2002, Jelenkor Kiadó. (A továbbiakban B-KB 2002.)

83 A Kemény Zsigmond, Szemere Bertalan, Mályusz Elemér, Norbert Elias, Tóth Zoltán és Takács Péter nyomán kialakított és Filep Tamás Gusztáv segítségével finomított fogalom keletkezéstörténetét s legutóbbi összefoglalóját l. Borsi-Kálmán Béla: Az első igazi temesvári magyar szociáldemokrata, avagy az utolsó bánsági (magyar) „úriemberek” egyike? Róth Ottó és a Bánsági (Bánáti) Köztársaság. In: uő: Változatok az „aha-élményre”. Írások a magyar–zsidó együttélés (és a magyar–magyar kapcsolatok) tárgyköréből. Budapest, 2022, L’Harmattan Kiadó,192–193., 210–214.

84 Vö. B-KB 2025, 245.

85 Kossuth Lajos: Irataim az emigráczióból. II. köt. A villafrancai béke után. Budapest, 1881, Az Athenaeum R. Társulat Kiadása, 137. (A továbbiakban Kossuth 1881.) Vö. Gyáni–Szilágyi 2024, 120–127.

86 Uo. 135. 120–127.

87 Uo. 136.

88 Kossuth 1881, 137–138.

89 Vö. Gyáni–Szilágyi 2024, 9.

90 Miskolczy Ambrus Zolnai Béla véleményét idézi: „A nemesség [is lehet] mítosz”. In: Miskolczy Ambrus: Szellem és Nemzet. Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Szekfű Gyula és Zolnai Béla világáról. Budapest, 2001, Napvilág Kiadó, 150. Emez átlényegülés/átminősítés mint folyamat értelmezéséhez igen hasznosnak ígérkezik az F. M. L. Thompson [The Rise of Respectable Socity. A Social History of Victorian Britain. Baltimore, 1977, John Hopkins University Press, 22–48.] által a viktoriánus kori angol társadalom átalakulásának vizsgálata során javasolt(bevezetett) multiple modernity (sokrétű modernitás) fogalom, amelyet a Gyáni–Szilágyi szerzőpár is meggyőzően használt monográfiájukban (Gyáni–Szilágyi 2024,559., 588.)

91 A kérdéskör több könyvtárat megtöltő szakirodalmából l. például Szalai Júlia [1948–2022]: A nem polgárosuló középosztály. Az „államfüggőség” társadalmi konfliktusai a jelenkori Magyarországon. Budapest, 2021, Balassi Kiadó című továbbgondolásra serkentő fontos könyvét! (Vö. Gulyás Erika: Leszámolás egy illúzióval [Beszélgetés Szalai Júliával „A nem polgárosuló középosztály” c. új könyvéről]. Népszava, 2021. április 6., 5.Továbbá Morcsányi–Tóth 2016., és Borsi-Kálmán Béla: Lendületben. Négy írás a geopolitika tárgyköréből. Budapest, 2025, L’Harmattan Kiadó, 239–247. (A továbbiakban Borsi-Kálmán 2025.) Vö. Vö. Gyáni–Szilágyi 2024, 74–75., 557–560.

92 Jászi Oszkár véleménye rendkívül szkeptikus erről: a) „öntudatos polgári osztály (angol vagy francia értelemben) sohasem volt és minden valószínűség szerint éppoly kevéssé lesz Magyarországon, mint ahogy nem volt Oroszországban sem”; és b) „a magyar kapitalizmus egyszerű függvénye és kiszolgálója a feudalizmusnak.” L. Jászi Oszkár: Leszámolás – beszámolás nélkül. (Századunk, 1938/2–3.) In: Nagy Sz. Péter [szerk.]: A népi–urbánus vita dokumentumai 1932–1947. Budapest, 1990, Rakéta Kiadó, 421., 423. Jászi vitacikke válasz Hatvany Lajos Beszámolás és leszámolás. (Újság, 1937. Karácsony) című írására. Akárcsak a Szenczei Lászlóé [1909–1980]: „ne tápláljuk azt a hiú reményt, hogy nemesi és hivatalnoki rendből összeverődött középosztályunkból valaha polgárság lesz. A kor éghajlata nem a polgár-, hanem a proletárképződésnek kedvez, s a proletárok millióit nem a polgárság fogja megnyergelni [...] A magyar társadalom arisztokratikus jellegű volt egy ezredévvel ezelőtt is, s arisztokratikus jellegű ma is. Szerkezetileg vajmi keveset jelentett a német származású satnya városi polgárság beolvadása. Nem a magyar nemes lett polgárrá, hanem a német polgár nemesedett el érzületben, gondolkozásban és életvitelben. A zsidó nagypolgárságot és értelmiséget, a XIX. század hirtelen termékét egy féltékeny faji vallás megóvta az úri osztállyal való összeolvadástól, s így a maga polgári jegyeit nem nyomhatta rá a közéletre. Nincs tehát magyar polgárság, és mégis mindenki vele akar leszámolni.”. L. uő: Egy polgár vall a népiségről. In: Brassói Lapok, 1940. január 7., 14. [az én kiemeléseim! – B-KB. ] Vö. Filep Tamás Gusztáv: Szenczei László a székely pokolban és a mennyben. In: uő: Mindennek van „azonban”-ja. Művelődéstörténeti tanulmányok. Kolozsvár, 2023, Kriterion, 5–26. Vö. Gyáni–Szilágyi 2024, 75.

93 Esterházy Péter (1950–2016): A vereség, hbg.hu, 2014. december 26. (http://hvg.hu/itthon/201451_esterhazy_peter_urizalasrol_hagyomanyokrol_; az én kiemeléseim! B-KB.)

94 Ellenben a 20. század első évtizedére vonatkozóan találtam egy rendkívül informatív, táblázatokkal ellátott tanulmányt a nemesi eredet változatlan fontosságáról, amely – közvetve – igazolja az előző évszázadra vonatkozó állításomat. Az egyik kulcsmondat így hangzik: „A 19. századi modernizáció minden társadalmi eredményei ellenére a hajdani nemesség maradt az a réteg, mely a politizáláshoz nélkülözhetetlen kompetenciákkal rendelkezett.” L. Pap József: „Két választás Magyarországon”. Az országgyűlési képviselők társadalmi összetétele a 20. század első éveiben. Aetas, 2007/1., 1–30. (az idézet passzust l. a 29. oldalon; az én kiemelésem! B-KB.). Vö. Vö. Gyáni–Szilágyi 2024, (főként 556.)

95 A kifejezés Gerő András (1952–2023) szóleleménye! L. erről uő: Az elsöprő kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán. Budapest, 2017, KKETTK Közalapítvány.

96 L. Ady Endre: Négy-öt magyar összehajol (magyarirok.hu ; https://www.magyarirok.hu › negy-ot-magyar-osszehajol)

97 Az idézet folytatása: „Ebbe persze beleértendő a »kutyabőr« és a nemesi birtok megszerzése, a parti- (és párbaj)képesség biztosítása, az »úri magatartás« és modor eltanulása.”. Megjegyzés: írásunk e része – s gondolatmenetünk egésze – a kérdéskörnek, a „nemesi polgárisodásnak” egy elfeledett temesvári diákösszeesküvés okadatolt feltárása ürügyén írt három monográfiánk utolsó változatából származik. (Terjedelmi okokból néhány hosszú lábjegyzetet elhagytunk!) L. Borsi-Kálmán Béla: Kisfiúk a nagy viharban. A temesvári „Levente-pör” – az első román „irredenta per” – története, 1919–1922. Budapest, 2020, Kortárs Kiadó, 245. (Második, javított kiadás, Budapest, 2021, Kortárs Kiadó, a továbbiakban B-KB 2020/2021)

98 L. Gerő András: Zsidó utak és magyar keretek a XIX. században. In Gerő András: Magyar polgárosodás. Budapest, 1993, Atlantisz Könyvkiadó (Medvetánc), 307–308. (Az én kiemeléseim! – B-K B.) L. erről uő: A megtérítettek: A szétesett zsidóság. In: uő: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX–XX. századi történetéből. Budapest, 2004, PolgART Kiadó, 265–287., továbbá uő: A szétesett zsidóság; Új zsidó múlt és A zsidó szempont c. tanulmányait is, in: uő: A zsidó szempont. Budapest, 2005, PolgArt, 119-160. (némileg átdolgozott elektronikus verziója itt érhető el: geroandras.hu; https://www.geroandras.hu › a-zsido-szempont). A jelenség – szélesebb összefüggésben – John Lukacsot is foglalkoztatta! L. John Lukacs: A rövid évszázad után. Magyar Hírlap, 1998. március 28., 13. Bővebben uő: Egy nagy korszak végén. Budapest, 2005, Európa Könyvkiadó (különösen 13–49.) A „kérdéshez” B. B. is hozzászólt, l. Bíró Béla: Özönvíz előtt? Liget, 1996/3., 45–55., továbbá Zsidó Magyarország. In: uő: A gyűlölet terhe, esszék, 1907–2000. Budapest, 2000, Liget, 95–102.

99 „optikai csalódás a fénytörés folytán bekövetkező érzékcsalódás; látási csalódás” L. Idegen szavak és kifejezések szótára. Szerk. Bakos Ferenc; főmunkatárs: Fábián Pál. Budapest, 1974, Akadémiai Kiadó/Kossuth Könyvkiadó, 603. (A továbbiakban ISZKSZ.) L. később a Kóbor Tamástól származó kifejezés interpretálása kapcsán!

100 Megeshet az is: a szerkesztő(ség) nem válaszol, egyszerűen „elfekteti” a publikálandó írást. Ennél egy fokkal jobb (vagy rosszabb, ahogy vesszük) amaz eset, amikor a szerkesztő önkényesen – nem egyszer a szerző tudta és beleegyezése nélkül – belenyúl a szövegbe, vagy szándékosan megcsonkítja azt. Ha pedig az illető reklamál, megnézheti magát (Vö. B. B. 2025, 11.)

101 Jól lehet közeli barátságban nem voltak, ám az 1832–1836-os pozsonyi diéta szüneteiben gyakran találkoztak. Ezt Pulszky Ferenc emígy örökítette meg: „Kossuth nézeteit ezidőben nem ismertük, később Deáktól tudtam meg azokat, kit ő esténkint a Vörös Ökörtől Magyar utcai lakására el szokott kísérni, s ki előtt ily alkalommal sokszor élénken fejtette ki nézeteit Magyarország nagy jövője fölött. »És miként hiszed te, hogy ily változás állhatna be?« kérdezte Deák. »Bármi módon«, felelt Kossuth, »mit tudom én miként? európai forradalom vagy háború által, de be fog következni múlhatatlanul.«” Pulszky Ferenc: Életem és korom. S. a. rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus. Budapest, 1958, Szépirodalmi Könyvkiadó, I. köt. 109.

102 Halványuló emlékezetemben az ún. Kesudió-vita egyik darabja lehetett (?) az ÉS hasábjain, amelynek akkortájt szerkesztője volt. Magát a „vitát” is Bertha Bulcsu Kesudió című cikke váltotta ki, illetve indította (ÉS, 1976. február 28., újraközölve: Beszélő (http://beszelo.c3.hu/cikkek.kesudio-o). A vitaindítóban nem szerepel ez a gondolatmenet, ellenben egy filozofikus mondattal zárul, amely – sajnos – mai viszonyainkra, és (ál)vitáinkra változatlanul érvényesnek tűnik: „Kesudió hegyek között járunk, és szidjuk egymást, mert rosszul dolgozunk, mert bent rekedtünk egy hibás körben.” (Az én kiemelésem! –B-KB.). Vö. Mink András: A Kesudió ügy (beszelo.c3.hu/98/0708/14mink.htm)

103 Vö. Borsi-Kálmán Béla: Összegzés és kitekintés. Töprengés a honi antiszemitizmus természetéről, avagy óvatos javallatok a magyar–magyar viszony rendezésére. In: uő: Zsidók Temesvárott … és széles e világban. Esszék a magyar–zsidó (zsidó–magyar) szimbiózis történetéből. Budapest, 2014, Lucidus Kiadó (Kisebbségkutatás Könyvek), 237. (A továbbiakban B-KB 2014.)

104 L. Mészöly Miklós: A zsidókérdés útvesztői (I) Magyar reflexiók. [Közzéteszi Wilheim András], Holmi, 2004. január, 43–44. (a továbbiakban Mészöly I., az én kiemeléseim! – B-K B)

105 Kende Péter, Kőbányai János, Novák Attila

106 Ez Bibó egyik alapvető tanulmányában „születésrendi elv” néven szerepel. (Vö. Balog Iván: Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában – Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Budapest, 2004, Argumentum Kiadó–Bibó István Szellemi Műhely, 108.) Vö. írásunk 130. sz. jegyzetével! (B-KB.)

107 Mészöly Miklós posztumusz esszéje I. részének egyik alfejezetcíme így hangzik: A megkerülhetetlen kérdés! Mészöly I., 52. Vö. Kőbányai János: A halott arcán növekvő szakáll. A magyar zsidó történet vége? Budapest, 2001, Múlt és Jövő, 22–23.

108 L. B-KB 2014, 246–247. (kiem. az eredetiben! B-KB.)

109 L. Csepeli György: A meg nem gondolt gondolat. A zsidóellenességtől a népirtásig. Budapest, 2016, Kossuth Kiadó

110 L. bővebben uő: Mi az igazság? A zsidókérdésről. Budapest, 1920 [március hava]. Újraközölve: Budapesti negyed, 23. szám, 1991/1. (Országos Széchényi Könyvtár; https://epa.oszk.hu › bpn2329) (az én kiemelésem! B-KB! A továbbiakban Kóbor 1920.)

111 L. B-KB 2014, 223.

112 L. Borsi-Kálmán Béla: Tartozni – de hová? Sophie Képѐs Désappartenir. Psychologie de la création littéraire. Paris, 2023, Éd. Les Lettres Nouvelles – Maurice Nadeau c. könyvéről (HITEL, megjelenés alatt.)

113 „[…] Nem igazságokkal, hanem optikai csalódásokkal van dolgunk.” Kóbor 1920, uo.

114 arcanum.com (https://www.arcanum.com › online-kiadvanyok › ahog)

115 L. erről Angelusz Róbert: Optikai csalódások. Közvélemény, nyilvánosság, tabu, mimikri. Budapest, 1996, Pesti Szalon Kiadó (különösen 168–212.) (Itt köszönöm meg Csepeli György szíves felvilágosítását! B-KB.)

116 A polémia a Siѐcle c. párizsi lap hasábjain zajlott le 1858 elején. (B-KB.)

117 Elias, Norbert: A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. Ford. Berényi Gábor. Budapest, 1987, Gondolat Kiadó. (Második, javított kiadás: Budapest, 2004, Gondolat Kiadó [Társadalomtudományi Könyvtár, Új folyam])

118 L. erről Eugen Weber: Peasants into Frenchmen, the Modernization of Rural France 1870–1914. Stanford, California, 1976, főleg 303–338. L. még erről Tóth Sándor: A nemzet európai modelljéről. Kísérlet annak tisztázására, hogy mi a nemzet szerepe az emberré válás folyamatában. Bukarest, 1993, Kriterion Könyvkiadó.

119 L. erről Bíró Béla: A svájci modell. In: uő: Egyensúlykényszer. Budapest, 2004, Kiadja a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, 245–251. (Megjegyzés: a kötet fedelén ez szerepel: „Mi határon túli magyarok, otthon is, akárcsak itthon, gyalogok vagyunk a politikai sakktáblán”…” Az erdélyi szerző létkérdésekre keresi a választ. Áttelepedni vagy maradni? Mik a népességapadás valós okai?

120 Filep Tamás Gusztáv írja: „A románság már abszolút többséget alkot a fejedelemségben, de jogai csak három nációnak vannak: a magyarnak, a székelynek és a szásznak. Jogon kívül áll az ortodox vallás is – ezt Kemény tételesen is anomáliaként említi a két Wesselényi Miklósról írott tanulmányában.” L. Sok zaj egy tojáslepényért – Kemény Zsigmond a nemzetiségi kérdésről. In: A sors kísértései. Tanulmányok Kemény Zsigmond munkásságáról születésének 200. évfordulójára. Szerk. Szegedy-Maszák Mihály. Budapest, 2014, Ráció Kiadó, 20.; Rigó Lászlót véleménye ez: „A románok bevett nemzetként való elismerését [Kemény] különösen szívügyének tekinti, megengedve nyelvhasználatuknak, művelődési intézményeiknek a szászokéhoz hasonló mértékű kifejlesztését. L. uő: A hírlapíró Kemény /1837–1846. In: Kemény Zsigmond: Korkívánatok. Publicisztikai írások 1837–1846. Budapest, 1983, Szépirodalmi Könyvkiadó, 477.

121 Erről ezt írja a valaha élt egyik legkiválóbb (de a „zsidókérdés” útvesztőiben egy kicsit – akárcsak maga Szekfű is – szintén ’eltévedt’, mondhatni „optikai csalódás” áldozatává vált) magyar történész, Mályusz Elemér, a húszas–harmincas évek történészi „közvélekedését” (s persze a „keresztény-úri középosztály” enyhén antidemokratikus önszemléletét) híven megjelenítve: „A magyar társadalmi fejlődést éppen az különbözteti meg a nyugatitól, ahol nemcsak a városi polgárságot, de még a falusi földművelő osztályt sem lehet figyelmen kívül hagyni az aktív politikai tényezők közül, hogy ez a nagyszámú nemesi réteg, a szegény nemesség, amely t. i. gazdaságilag jobbágysorban élt, személyes nemesi jogait azonban megőrizte, volt az a tömeg, amely már nem puszta mozdulatlan anyag, de még nem is művelt, öntudatos, amely vezethető s amelynek hivatása, hogy az ügyes vezető szavának súlyt adjon.” L. uő: A helytörténeti kutatás feladatai. Századok, 1923–1924, 538–566. (Az én kiemelésem! B-KB.)

122 Itt köszönöm meg Filep Tamás Gusztáv a „helyzet” helyes értelmezéséhez elengedhetetlen lényegbevágó kiegészítéseit! (B-KB.)

123 Ezt különben meg is tettem már Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth–emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez. Budapest, 1993, Akadémiai Kiadó c. monográfiámban, amely egyszersmind kandidátusi disszertációm is volt (a továbbiakban B-KB 1993.) L. erről újabban Hermann Róbert frappáns összefoglalóját: Kossuth konföderációs koncepciója. A magyar emigráció elképzelései az együttélés újraszabályozására 1849–1867. (1–17. old. Országos Széchényi Könyvtár; https://epa.oszk.hu › pdf › EPA03122_rubicon_2) (a továbbiakban Hermann: Kossuth konföderációs koncepciója.) Vö. írásunk 150. jegyzetével is! (B-KB.)

124 L. ehhez még Borsi-Kálmán Béla: Polgári Franciaország és nemesi Magyarhon? A francia forradalom és a forradalmi Franciaország képe a magyar nemesi értelmiség körében a magyar jakobinus mozgalom leverésétől a reformkor kezdetéig, 1795–1830. In: B-KB 2002, 13–34.

125 Ízelítőül idézek egy sokat mondó részletet Ubicini 1858. február 6-i Szemeréhez intézett viszontválaszából, amelyben elismeri ugyan, hogy a magyar országgyűlés 1848-ban valóban eltörölt minden régi megkülönböztetést és proklamálta a magyarországi népek polgári és politikai egyenlőségét, de „azzal a feltétellel, hogy mindezek a fajok olvadjanak be a hajdan uralkodó fajba. A Románok ezentúl ugyanazokkal a jogokkal bírnak majd, mint a Magyarok, de azzal a feltétellel, hogy Magyarok lesznek”… L. erről bővebben B-KB 1993, 68–70. (és a hozzá tartozó jegyzetek!) Vö. az előző három, továbbá a 135. és a 151. sz. lábjegyzetekkel is! (B-KB.)

126 Gyáni–Szilágyi 2024, 301.

127 Az egyik általam ismert nagy kivétel napjaink talán legnagyobb hatású francia politológusa, Emmanuel Todd, aki egyik, e sorok szerzőjéhez intézett magánlevelét így zárta: „Én mindig azt gondoltam s gondolom most is […], hogy a német [geopolitikai] térségbe való hosszú állami és történelmi beékeltsége ellenére Magyarország egy olyan második Franciaország, amelynek [történelmileg] nem volt szerencséje.” (Je pense toujours – je vous l’avais dit je crois – qu’en dépit de sa longue inscription étatico-historique dans l’espace germanique, la Hongrie est une deuxième France qui n’a pas eu de chance.” Részlet Emmanuel Todd Borsi-Kálmán Bélához intézett 2014. november 14-i keltezésű elektronikus leveléből. Vö. Gyáni–Szilágyi 2024, 36–41.

128 Köznapi értelemben ez az egy állam egy nemzet elve. Legutóbb kifejtve: Pierre Harmignie: Note sur le principe des nationalités. In: Revue Philosophique de Louvain, vol. 28, n 9,‎ 1926, p. 23-

36 (DOI 10.3406/phlou.1926.2424, lire en ligne [archive] 

129 „[…] a fr.[ancia] nemzetállam koncepció [lett] a vesztünk” Cédula, Tóth Sándor (1919–2011) néhai kolozsvári filozófiaprofesszor írásával. (Kiem. az eredetiben! B-KB.) L. bővebben uő: Milyen fogalmat jelöl a nemzet-terminus? Kézirat, 53. old. Vö. írásunk 118. sz. jegyzetével is! (B-KB)

130 Az előítéletes gondolkodás, ama „jellegzetes rendies korlátoltság, az oldali és lefelé látásra való képtelenség” úgyszólván általános magyarországi érvényét így önti formába elgondolkodtató tanulmányában Tóth Zoltán (két részletben:) 1, „A […] társadalmi osztályozás nemhogy értéksemlegességre törekedne, hanem ellenkezőleg rendi, majd később rendies polgári osztálykategóriáinak érvényességét is, a személyek állásának jogosultságát is egy másik síkról kell elnyerje, minősítés formájában.”; és 2, „A [magyar társadalomfejlődésben és közgondolkozásban] a mindenhová lehatoló rendi választóvonalak mindkét oldalán s mindenfajta társadalmi különbséghez, a társadalmi felemelkedés minden formájához minőségi képzetek kötődtek, amelyek kifejeződtek a csoportok egymással szembeni bánásmódjában s a kapcsolati formákban.” Tóth Zoltán: A rendi norma és a „keresztyén polgárisodás”. Társadalomtörténeti esszé. Századvég, 1991/2–3. 75–131. (Az idézeteket l. uo. 69. és 91.)

131 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. I–IV. Főszerk. Benkő Loránd. Budapest, 1967–1984, Akadémiai Kiadó

132 Szerk. O. Nagy Gábor és Ruzsicky Éva. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 114. (a továbbiakban Szinonimaszótár).

133 L. ISZKSZ, 603.

134 B. B. 2025, 85. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ezt a román zendülőknek címezte, noha nyilván minden lázadónak szólt. Ami a forrásokban több verzióban is fennmaradt, az egy Gyorgye Stratimirovic (Ðorđe Stratimirović) nevű szerb vezetővel lezajlott indulatos pozsonyi tárgyalás csattanója. A találkozó végén Kossuth ezt mondta volna: „Ezek egy felségáruló szavai, és itt csak a kard dönthet.” Más forrás szerint ez így hangzott el: „Akkor a kard fog dönteni közöttünk.” Stratimirović replikája: „Nos, kegyelmes uram, ha ön háborút akar, meg is kapja.” Más értesülés szerint a mondat így szólt: „A szerb sohasem volt erre gyáva.” L. erről például Hermann Róbert: Etnikai konfliktusok és a magyar-szerb háború 1848-1849-ben. Szerk. Laszák Ildikó. (Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpont; http://konfliktuskutato.hu ›;az én kiemelésem! B-KB.)

135 Ezt a kijelentését Kossuth tíz évvel később,1858 novemberében – félreérthetetlen jelét adva, hogy maga is a francia vétetésű État/Nation elkötelezett híve – emígy árnyalja: „nemzetiség egy dolog, nemzet egy másik dolog. Ugyanazon egy nemzetiség lehet több-nemzet, s egy nemzetben lehet több nemzetiség. Mind a kettőre sok példa van. Nemzet annyi mint állam; ezt csak történelem alkothat. [Az én kiemelésem! B-KB.] Nemzetiség természeti minőség, társadalmi érdek, mely helyet kérhet magának a többi társas érdekek közt az államban, de nem az állam fölött, nem az állam érdekeivel ellentétben. [Kiem. az eredetiben!] Igen sok nemzet van a világon, melynek tagjai különféle nemzetiségekhez tartoznak, sőt alig van állam, melynek minden lakosa ugyanazon egy nemzetiséghez tartoznék […]” L. Kossuth 1881, 145.

136 In: Bosnyák István (szerk.): Délvidék, negyvennyolc. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc a mai Vajdaság területén. Újvidék, 2000, Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, 237–269. (Academia.edu; https://www.academia.edu › Interetnikus_konfliktusok). Kossuth szomszédnépi megítéléséről s az osztrák hatalom személye iránti megkülönböztetett figyelméről l. még Hermann Róbert: Kossuth, az ördög. Aetas, 2009/4., 63–79.

137 L. még ehhez ismételten Hermann: Kossuth konföderációs koncepciója. Vö. a 15. és a 153. sz. jegyzetekkel is! (B-KB.)

138 L. bővebben B-KB 1993, 35, 52, 60, 95, 114–120, 122, 124, 126–127, 134, 160, 174.

139 Egy korai kiadása [Kossuth Lajos]: A magyar nemzet szebb jövője. E nevezetes és legkorszerűbb mű minden alkotmányos érzelmű igaz magyarnak különös figyelmébe ajáltatik és szívére köttetik. Fordítá és kiadja Kozma Imre. (Axioart; https://axioart.com › tetel ›); Díszkiadás: Kossuth Lajos alkotmányterve. „Kossuth Lajos: Javaslat Magyar Ország jövő politicai szervezetét illetőleg — tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására". Kiad. Gerő András. Budapest, 1994, Budapest Főváros Levéltára

140 arcanum.com;

https://www.arcanum.com › bibi-20E0D

141 A szlovákot akkor még nem: a décalage törvényszerűségeiből következően a szlovák nemzeti aspirációk nem csupán a magyarral, hanem a románnal és a szerbbel sem voltak szinkronban. (B-KB.)

142 L. erről bővebben Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge (hozzászólás egy vitához): Budapest, 1970, Akadémiai Kiadó (Értekezések a történettudomány köréből), 51.

143 „Az Unió által – írta – a hivatal, vagyis ország- vagy állam- vagy honszolgálat egyszerül, könnyül, kényelmesebb lesz – a kényelmet pedig ki nem szereti, sőt hajhássza? Nemde nem ez-e egyik fő törekvésünk célja? Boldogságunk egyik lényeg-tényezőjét nem a kényelem teszi-e?, milyért [azaz melyért – B.B.] nem kész-e egyén, s nemzet véres háborúra?” „Az unió által az ez előtti két ország rendezése egy-elvűbb s szelleműbb lett. […] Egy szóval az unió egy lépés az emberi nem egyesülése, tehát Isten országa felé?” B. B. 2025, 86. (B. B. kiemelései.)

144 L. a kisregény 33. fejezetében: B. B. 2025, 85–87. A hivatkozott Bolyai mű: Bolyai János Marosvásárhelyi Kéziratai I. Fogalmazványok a Tanhoz, illetőleg az Üdvtanhoz. Ambrus Hedvig Mária, Deé Nagy Anikó és Vakarcs Szilárd közreműködésével szerk. és bev. ell. Benkő Samu. Kolozsvár, 2003, Erdélyi Múzeum Egyesület kiadása. Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (http://mek.oszk.hu/06200/06272/) (Különösen: Az unióról, szabadságról és a román nép szeretetétől c. fejezet, 220–223.)

145 Az idézet csonkítatlan szövegét és filológiai adatait l. írásunk 82. sz. jegyzetében!

146 További álnevei: Igaz Valér, Brassai Imre (Országos Széchényi Könyvtár; http://szer.oszk.hu › szemelyek › mikes-imre): Vö. Magyar Zsidó Lexikon. Szerk. Újvári Péter. Budapest, 1929, Magyar Zsidó Lexikon kiadása, 333.

147 Brassó, 1931, A Brassói Lapok kiadása; 2. kiad. Sepsiszentgyörgy, 1996, H-Press Kiadó (Kaláka könyvek)

148 L. B. B.: Időgyulladás, 12–13. L. még ehhez Bíró Béla: Elcserélt fejek. In: Szabadság, 2017. szeptember 11. (https://szabadsag.ro › article › elcserelt-fejek)

149 L. erről bővebben Borsi-Kálmán Béla: Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia. Egy állameszme etnogenezise. Budapest, 2018, Magyar Szemle Könyvek.

150 l. ehhez Sorin Mitu: Az én Erdélyem. Történetek, mentalitások, identitások. Ford. Sebestyén Mihály.

Marosvásárhely, 2017, Mentor Könyvek, 330. (A továbbiakban Mitu 2017.)

151 Megint csupán izelítő gyanánt íme egy részlet a nevezetes iratból: „1825-től mintegy 1842-ig a magyar terv [értsd: a kossuthi liberális s virtuális Magyarhon megteremtése] óriási léptekkel haladt […] A rajongás csodát mível, s másokat is magával ragad. Az egész [erdélyi] Román arisztokrácia [nemesség] már korábban elmagyarosodott. Most a Román intelligencia kezdett elmagyarosodni. A Román parasztság még hátra van. Hogyan magyarosítsuk el őket is?” In: Dacia. Diaru politicu, literariu şi comerciale. Redactori Georgie Petrescu şi Vasile Alecsandrescu. Iaşi, no. 9., 1861. március 22. Megjegyzés: a vastagon (kövérrel) szedett két (kulcs)mondat csupán ebben az általam – a bretoni objektív véletlen jegyében – megtalált aláíratlan verzióban lelhető fel, a szövegkiadás kanonikus szabályainak nagyobb dicsőségére minden más korábbi s azóta megjelentetett változatból kihagyták hajdani és jelenkori szerkesztői! Vö. B-KB 1993, 276–277. (a 286. sz. jegyzetben!) Vö. Mitu 2017, 280–285.

152 A román geostratégia atyjának családi neve a bukuroni albán szóra vezethető vissza, amelynek eredeti szkipetár jelentése „feldíszíteni”. Ám a románba átkerülve már örömöt, vidámságot, kedvet jelent (bucurie). Ugyanez a szótő szerepel a román főváros elnevezésében is: Bucureşti. A jeles román értelmiség szilágysági és mezőbodoni ortodox pópa édesapja viselte: Bucur. A Papiu Ilarian név tehát nem egyéb, mint az apai név latin fordítása – apja hivatása (pap, pópa) megjelölésével! Vö. Lazăr Şăineanu: Dicţionar universal al limbei române. [6. jav. és kieg. kiad.] Bucureşti, 1929, Editura „Scrisul Românesc S. A., 51.; Ion Ghetie: Dicţionar român-maghiar pentru şcoală şi privaţi. Budapest, 1896, Franklin-Társulat, 47.

153 Memorand făcut în luna ianuarie 1860 pentru Pr[incipe]; Később más címeken is szerepel, például Idealuri naţionale ale Nemţiloru, Slaviloru, Unguriloru şi Romănoloru, illetve – ez a legsokatmondóbb!­Memorand despre raporturile românilor cu nemţii, cu slavii, cu ungurii, în timp de pace şi în casul unei revoluţiuni în resăritul Europei presentat principelui Alecsandu Ion Cuza în 1860. A dokumentum filológiai adatait l. B-KB 1993, 276. (a 284. sz. jegyzetben!) Megjegyzés: E rendkívül fontos iratról Sorin Mitu (l. Mitu 2017.) nem tesz említést a román–magyar (magyar–román) történelmi összefonódásról és sorskérdésekkel foglalkozó egyébként rendkívül színvonalas könyvében! (B-KB.) L. még erről Borsi-Kálmán Béla: Töredékes látlelelet az erdélyi románság sérelmeinek társadalomtörténeti (lélektani) gyökereiről. Adalékok a nemzeti-nemzetiségi kérdés magyar megközelítéséhez. In: uő: A békétlenség stádiumai. Fejezetek a magyar–román kapcsolatok történetéből. Szerk. Filep Tamás Gusztáv. Budapest, 1999, Osiris Kiadó, 179–192.

154 B-KB 1993, 58. (az én kiemelésem! B-KB.)

155 L. még erről – a léket kapott, mi több a visszájára fordult/fordított polgárosodásról – Tatár György 2014-es véleményét: „Valakinek nemrégiben németül kellett elmagyaráznom, hogy szerintem mi folyik ma – és már igen régóta – Magyarországon, és ezt az „Entbürgerlichung” (elpolgártalanítás) szóval fejeztem ki. [Kiem. az eredetiben! – B-KB.] Mivel történelmileg az ország európaivá alakításának egyik fő hajtóereje a magyarosodó zsidó és német kisebbség volt, a társadalom mélyen fészkelő, évszázados függetlenségi törekvései idegen uralomként élték meg ezt az európaivá alakítást is. Az elnyomás és fosztogatás hiányának reménye idegen, a nemzetiként megélt elnyomás viszont meghitten ismerős. Ráadásul Trianon a kifejezetten polgárosult városok közül egyedül a fővárost hagyta meg”. [Az én kiemelésem! B-KB.] Finta Szilvia : Interjú Tatár György filozófussal. Szombat. Zsidó politikai és kulturális folyóirat, 2025. február 25. [Eredeti megjelenés: Hetek (Háttér), 2014. február 27/28 ((XVIII/9) (https://www.szombat.org/hirek-lapszemle/interju-tatar-gyorgy-filozofussal)]

156 L. Lucian Boia: Cum s-a românizat România. Bucureşti, 2015, 127. (Magyar változat: Románia elrománosodása. Ford. Rostás-Péter István. Kolozsvár, 2016, Koinónia, 106.

157 Marco Antonio Canini: Vingt ans d’exil, Paris, 1868, Éditions Dramard-Baudry,176–177.

158 Emez írás szerzője a múlt század kilencvenes éveinek elején bukaresti magyar diplomataként gyakran hallhatta az alábbi gunyoros – s történelmileg megalapozott szkepszist sugárzó – román mondást: „Epoca de tranziţie de care ne confruntăm cu toţii”. (Az átmeneti korszak, amellyel nap mint nap mindnyájan megütközünk, amelybe naponta beleütközünk!)

159 Vö. Takács Ferenc: A Mihály Arkangyal Légió. Szekszárd, 2012, Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Közhasznú Egyesülete; továbbá Miskolczy Ambrus: A Vasgárda (1927-1937). Antiszemitizmus, mitológia, vallás. Budapest, 2015, Gondolat Kiadó; uő: A Vasgárda II. (1937–1964). Antiszemitizmus, mitológia, vallás. Budapest, 2019, Gondolat Kiadó.

160 L. erről Markó Béla: Vadnyugati üzenetek. Népszava [Szép Szó], 2025. március 1., és 3., továbbá Parászka Boróka: A „román példa". BALMIX, 2025. február 27. (https://balmix.hu/hu/?screen_width=2084)

161 Vö. Németh László „tejtestvérek” elgondolásával (l. írásunk 170. sz. jegyzetében! B-KB.)

162 B. B. 2025, 47–48.

163 B. B. 2025, 113–114.

164 Szinonimaszótár, 192.

165 Idézi Gömöri Endre: A glória újrafényesítésének ára. Népszabadság, 2002. augusztus 3. [Világtükör]. Ennek méltó párja Henry Kissinger (1923–2023) enyhén önkritikus aforizmája: „Az amerikai vezető csoportok magas technikai kompetenciát mutatnak, amikor technikai kérdésekkel foglalkoznak. Ám sokkal kisebb virtuozitásról tesznek tanúbizonyságot akkor, amikor történeti folyamatokat kell uralniuk.” L. Csejtei Dezső: Kissinger és a történelem zenéje. Magyar Nemzet, 2023. december 13. (https://magyarnemzet.hu › velemeny › 2023/12 › kissin)

166 Vö. Hermann: Kossuth konföderációs koncepciója, 9.

167 L. erről Radu Ioanid: Holocaustul în România. Iaşi, 2019, Editura Polirom. Magyar változat: Holokauszt Romániában. Szerk. Vasiliu Anna. Barót, 2024, Tortoma Könyvkiadó. Vö. Maghiar: Holocaust Romániában. Exodus a Vaskapun át. Bécs, 1989, Galéria Kiadó.

168 Az 1868. évi XLIV. törvénycikk - a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában (Jogtár; https://net.jogtar.hu › getpdf › printTitle=1868.)

169 Népiskolai törvény 1868 (KRE; https://refwiki.kre.hu ›)

170 L. erről például K. Lengyel Zsolt: Haza és szülőföld. Tanulmányok a transzilvanizmus történetéhez (1867-1945). Kolozsvár, 2022, Kriterion Kiadó; továbbá Transzilvanizmus. Eszmék, korok, változatok. Szerk. Boka László. Budapest, 2023, MMA Kiadó

171 „Mi Duna-népek […] itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk.” L. Németh László: Duna-Európa. Tejtestvérek. In: Németh László: Európai utas. Tanulmányok. Budapest, 1973, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 672–674. (Az idézett mondatot l. a 674. oldalon.)

172 L. Borsi-Kálmán Béla: Ajánlás Virág György Honteremtők albérletben című visszaemlékezéséhez. In: Virág 2023, 8–9.

173 Vö. Borsi-Kálmán Béla: Illúziókergetés vagy ismétléskényszer? Román–magyar nemzetpolitikai elgondolások és megegyezési kísérletek a XIX. században. Bukarest–Budapest, 1995, Kriterion Kiadó–Balassi Kiadó (Gordiusz könyvek 1) Megjegyzés: e kötet a Kossuth-emigráció román kapcsolataira vonatkozó kutatási anyagom résztanulmányokra bontott változata, amely anyagi nehézségek miatt a teljes monografikus feldolgozás (B-KB 1993) után két, illetve a rövidített angol nyelvű verzió – Hungarian Exiles and Romanian National Movement, 1848–1867. Trans. by Éva Pálmai. Highland Lakes, New Yersey, 1991[1992], Columbia University Press – publikálását követően négy évvel jelent meg! Francia változatát l. Béla Borsi-Kálmán: Au berceau de la nation roumaine moderne – dans le miroir hongrois. Essais pour servir à l’histoire des rapports hungaro-roumains aux XIX^e et XX^e siècles. Traduction française de Charles Kecskeméti. Paris, 2018, Éditions des archives contemporaines. Vö. írásom 123. sz. jegyzetével! (B-KB.)

174 „Csak a múlt kályhája mellől indulhatunk új táncba.” L. bővebben Mészöly Miklós: Esélyek és kockázatok a kétezredik év küszöbén. Valóság, 1986/3., 45.

175 Dan Culcer–Cseke Gábor: A hajósok visszatérnek. Aszimmetrikus interjú az ASYMETRIA-ról és még sok minden egyébről. Korunk, 2014/12, 68.

176 Az elgondolás legproblematikusabb pontja – Kemény Zsigmond hajdani ellenvetései mellett – az erdoğani Törökország, amely nem csupán földrajzi fekvésénél és nagyságánál, katonai erejénél fogva kulcsállam, hanem saját „ottomán” birodalmi tradíciói miatt is, amelyek, ha eleve nem zárnak is ki, de nagyon megnehezítenének egy ilyesféle szövetkezést! Vö. B-KB 2025, 241, 257.

177 B. B. 2025, 117. (További interpretáció: uo. 119.)

178 L. ehhez Glück László: A nemesi státus változásai az öt máramarosi városban a 16. század végétől. Academia.edu [2013] (https://www.academia.edu › A_nemesi_státus_változása)

179 L. erről Bodolai Gyöngyi: Egy Petőfi- kutatóút emlékére. Népújság, 2016. március 14. (

https://www.e-nepujsag.ro › egy-petofi-kutatout-emlekere)

180 A müncheni egyezmény árnyékában – várható következményeit elemezve – a kisállamok geopolitikai törékenységére és szövetségkeresési kísérleteik esetlegességére és kérészéletű tartósságára Nicola Iorga, a legnevesebb román történész már 1938. október 14-i, a román rádióban tartott előadásában rámutatott és – a svájci és a belga példára hivatkozva – észszerű, átgondolt szövetkezésüket szorgalmazta. L. Sfaturi pe întuneric, Antologie. Ediţie îngrijită, note şi comentarii de Valeriu Râpeanu şi Sanda Râpeanu. Studiu introductiv: Valeriu Râpeanu, Bucureşti,1976, Editura Militară. Forrás: Incorect Politic, 2025. február 7. (https://www.incorectpolitic.com › ni) (Itt köszönöm meg Dan Culcernek, hogy erre a Iorga-előadásra felhívta a figyelmemet!)

181 L még ehhez Varga Dániel: Újabb adatok a Duna-konföderációs tervezet nemzetközi sajtóvisszhangjához. Aetas, 2021/1., 5–20.

182 L. erről röviden: Nagy emigráció – Wikipédia (https://hu.wikipedia.org › wiki › Nagy_emigráció); továbbá Ohio University (https://sites.ohio.edu › chastain › hotel);

183 L. erről bővebben Borsi-Kálmán 2025, 251–259.

184 L. Csizmadia Ervin: Rájöttem valamire… In: Csizmadia 2021, 276. (kiem. az eredetiben! B-KB.)

185 L. a 19. sz. jegyzetben! Nádas Péter véleménye ugyanerről: „Az ember jobbára saját magával sem tud szembenézni. Kíméletesebben bánik önmagával, mint másokkal, még ugyanazon hibák esetében is. A retus elkerülhetetlen.” L. V. Bálint Éva: „Múltaddal és jeleneddel együtt…Találkozás Nádas Péterrel. Magyar Hírlap, 1999. augusztus 7., 11.

186 Vö. „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr [ ...]” Bible.com (https://www.bible.com › bible › compare) (az én kiemelésem! B-KB.)