Ketten egy szigeten
Szemelvények Cseke Gábor és Dan Culcer baráti beszélgetéséből
Helyszín: Csíkszereda, Merkur szálloda, 207-es szoba. Időpont: 2014. november 15.
(Beszélgetők régóta barátkoznak – több mint ötvenöt éve; régóta nem találkoztak – talán tíz éve is megvan már; miközben virtuálisan állandó kapcsolatban álltak. Fordították egymás munkáit, nyílt levelek révén véleményt cseréltek, közös könyvet szerkesztettek, de egy amolyan igazán jót és tartalmasat, élőben, csak most volt alkalmuk beszélgetni.
Odakint az utcán zajlott a város élete, az élet hangjai beszűrődtek a félig nyitott ablakon át, ők ketten pedig azt próbáltuk ki magukon, mire jut egymással manapság egy román és egy magyar, ha nézeteltéréseket hoznak szóba, olyasminek adnak hangot, amiről legtöbbször – a béke kedvéért – amúgy illedelmesen hallgatnak; de nem felejtenek!
Az alábbi szöveg talán bátortalanul és udvariasan szelíd, nem verik fel a látványos csetepaték hangzavarai, nincs benne személyes indulat, a nemzeti elfogultság kölcsönösen takaréklángra állítva, nincsenek benne gyalázkodások, még fullánkos utalások formájában sem, nem hasonlít a mai közbeszédre, a Nagy-Románia létrejöttének centenáriuma küszöbén elharapózott üzengetések alpári hangvételére. Igaz, hogy a megállapítások néhány évvel korábban hangzottak el, de beszélgetőknek az itt megfogalmazott gondolatokon nincs szándékukban másítani, sem aktualizálni. Csupán eljátszanak a gondolattal, hogy egyszer, talán az indulatok is kifulladnak, s ami a táborok szemében ma még tabunak számítanak, nevetséges anakronizmusnak bizonyulnak. Beszélgetők, még ha nem is érik meg, szeretnék, ha így történne...)
A VITA BEINDULÁSA
Cseke Gábor (a továbbiakban: CSG): Amennyiben mondjuk egy szigeten élnénk, csakis mi, románok és magyarok, azt hiszem, képesek lennénk megtárgyalni a dolgainkat. Mert nem zavarna senki, körülöttünk csak a tenger hullámzana és... ennyi. Mindkettőnkre ugyanaz a sors vár. Vagy elpusztulunk, vagy...
Dan Culcer (a továbbiakban: DC): ...vagy méltányosan elosztjuk az élelmet, hogy szerencsés túlélők lehessünk. De vigyázat, azért én nem etnicizálnám túl a kapcsolatunkat, mintha két egyöntetű tábor állna szemben egymással. Ez így tévedés volna. Nem minden román és nem minden magyar tekinthető automatikusan egymással szembenállónak. Mi lenne, ha végre nyíltan kimondanánk, miről is van szó közöttünk: területekről? Erdélyről, hogy az csak az egyiké legyen, vagy pedig mindannyiunké? az egyenlő jogokról és kötelezettségekről, az 1919 előtti status quo visszaállításáról, Magyarország hozzáféréséről Erdély nyersanyaglelőhelyeihez? Ki fogalmazza meg nyíltan a kérdéseket? Megkérdezték valaha világosan tőlünk, mindannyiunktól, hogy mit akarunk? Hogy te mit akarsz? És én mit akarok?
CSG: Én például azt szeretném, ha többé-kevésbé méltányosan megosztoznánk. Jóban is, rosszban is. Minden külső erő noszogatása és vigyázó tekintete nélkül...
DC: Én is így gondolnám... De fennáll a veszély, hogy váratlanul feltűnhetnek például kalózok... Vagy hogy az egyiknek történetesen van egy husángja, a másiknak pedig nincsen. Például... A szóértés sajnos, minduntalan elbukik azon, hogy ami az ésszerűség oldaláról nézve nyilvánvaló, azt akár el is fogadja az ember, de az irracionális szempont mindegyre keresztülhúzza esélyeinket.
CSG: A sziget-helyzet csak azért tűnt kifejezőnek, mert hogy ott más nem szólhat bele a kettőnk egyezkedésébe...
DC: Jól van, megértettem... Viszont semmiféle beleszólásra nem volna szükség, amennyiben folyamatosan és nyíltan beszélnénk, mint az olyan emberek, akik ismerik egymást. Beleértve a másik nyelvét és kultúráját. E téren azonban nyilvánvaló az egyensúlyvesztés. Bunkó románoknak tűnünk a szomszédainkhoz képest. De vajon mit tudnak a művelt románok a magyarokról, bolgárokról, ukránokról?! Csupa közhelyet! A párbeszéd századok óta egy helyben topog... Ámde a hajók jönnek-mennek...
CSG: Csak jöjjenek! Meg kell szoknunk, hogy nem vagyunk egyedül ezen a földön. Mindig lesznek olyanok, akikre azt mondhatjuk majd mind a ketten: zavaró tényező…
DC: Gondoljunk a Húsvét-szigetek történetére... Mielőtt fölfedezték volna őket, a sziget lakossága két táborra oszolva ellenségeskedett egymással. Majd a semmiből felbukkanó európaiak járványokat, idegen szokásokat és minden egyéb bajt hoztak a szigetlakókra, nyomukban csak úgy hullottak, mint a legyek. Függetlenül attól, hogy azelőtt melyik táborba tartoztak...
CSG : Arra gondolok, hogy az ilyesfajta konfliktusok, amelyekről esetünkben is beszélhetünk, nem példa nélküliek az emberiség történetében. Lehet, hogy valamikor gyakoribbak voltak, máskor kevésbé, de az idők teltével valamilyen módon végül is megoldódtak, vagy ha nem, új helyzetekbe torkolltak. A népek jöttek és mentek, hol itt, hol ott ütötték fel a fejüket a nézeteltérések, békétlenségek, lettek kritikusak a szomszédsági viszonyok. Nem gondolod, hogy a mi sorsunk is ebbe az általános vonulatba illeszkedik?
DC: Így van, ebben nincs is hiba, viszont azt sehogy sem tudom elfogadni, hogy helyettem, vagy a te helyedben örökké mások döntsenek. Nem is a döntéshozók nemzetiségi hovatartozása zavar engem, sokkal inkább az, hogy aki dönt, az nem tárgyal velem, nem ismer engem, ahogyan tégedet sem, egy társadalmilag kisebbségben lévő csoport nevében ágál, amilyenek például a gazdagok vagy a javában tollasodók, és hazudnak nekünk, amikor azt állítják, hogy a nemzeti többség nevében beszélnek. Ez a dolog sehogy sincsen az ínyemre... Egyszerűen nem tudom lenyelni, hogy ilyen könnyen megfosszanak döntési képességemtől. Én igenis tudatában vagyok annak, hogy mi ketten képesek vagyunk szót érteni, és azt is tudom, hogy nem csak mi vagyunk ebben a kivételes helyzetben. Nem csak mi vagyunk az a román és az a magyar, aki képes tárgyalni egymással, akik ismerik egymást, egymás nyelvét... Ilyenek mint mi, még vannak, egészen biztos, ha pedig vannak, bár nem tudom, hogy mennyien lehetnek, de az hiszem, épp elegen ahhoz, hogy akárcsak mi, adott ponton ők is szót értsenek egymással. Ha viszont mi nem beszélgetünk, ha nem fordulunk egymás felé, már-már felmutatva a példát mások előtt is, hogy íme, lehetséges... Arrül, hogy igenis, lehet szitkozódás, gyalázkodás nélkül beszélni, tiszteletben tartva a másik sajátosságait, beleértve a más-más módon értelmezett történelmet is... Ha mi nem beszélgetünk, úgy odavész a meggyőzés egyetlen módja, hogy helyzetünkre létezik egyáltalán megoldás, hogy legalább a megoldás keresésére van esély...
CSG: A beszélgetés, a tárgyalás nyilván elmaradhatatlan. Én viszont szűkíteném a kört, és azt mondanám, hogy egyeztetésre igen sokszor nem csupán egy román és egy magyar között kell sort keríteni, de magyar és magyar között is elkerülhetetlen. És a vita ez esetben talán még élesebb, még kihegyezettebb, mint most kettőnk között...
DC: A saját közösségeinken belüli vitákra gondolsz?
CsG: Arra hát! Amit mi magunkkal folytatunk. Ezért látom sokkal bonyolultabbnak a szóértés problémáját.
DC: Tökéletesen ez a helyzet a románság kebelében is. Nagyon sokszor lehet hallani tőlünk, a választási kampányokban is elhangzik, most, az elnökválasztás előtt is hallhattuk az erdélyi románság körében, hogy eljött az idő megszabadulni a regátiaktól, a moldvaiaktól, az oltyánoktól, a Mitica-féléktől... Emlékezzünk csak arra a Sabin Gherman nevezetű fickóra, aki meghirdette Erdély önállóságának a fontosságát... A baj csak az volt, hogy túlságosan leegyszerűsített módon fogalmazta meg ezt a gondolatot és szinte kizárólagosan az erdélyiek fensőbbségére építette érvelését...
CSG: Politikusi együgyűségére szükség volt ahhoz, hogy egyáltalán egy ilyen elképzeléssel előálljon.
DC: Ami viszont még nagyobb ostobaságnak tűnt, az az volt, hogy mihelyt Sabin Gherman kiáltványa elhangzott, a magyar sajtó azon nyomban lelkesen lecsapott rá. A magyar sajtónak pedig lehetne annyi tisztánlátása, hogy tudja: ha felbukkan egy ehhez hasonló ötlet s a magyar média teljes mellszélességgel mellé áll, akkor annak biztos, hogy semmi esélye nincs. Pont az ellenkező hatást érik el...
D. C: A fiam, gyermekeim közül a legkisebb, igazából Párizsban nevelkedett, s egészen másként látja a világot, mint én. Élete, a munkája révén sokat van távol, ide-oda utazik, olykor hosszú elektronikus leveleket váltunk. Nemrégiben meghívtam a családi házba, töltsünk el néhány napot együtt. Szombattól vasárnap estig tartózkodott itthon, mialatt egyvégtében beszélgettünk, apa és fia. Minden szóba került, beleértve a politikai és társadalmi kérdéseket, s hosszasan vitatkoztunk, ahogy szülő és gyereke között ez csak ritkán történik ez meg... Ekkor ébredtem rá, hogy ugyan a gyermekemről van szó, de már igazi felnőtt. Ő viszont arról győződhetett meg, hogy apai tekintély ide vagy oda, én sem vagyok az az ember, akivel ne tudna szót érteni. Örömöm még nagyobb volt, amikor mindezt meg is írta nekem utólag, jelezvén, hogy úgy érzi, még sok a közölni valónk egymás számára. Egy másik alkalommal ezért rávettem, hogy egymásnak ellentmondó beszélgetésünket kép- és hanganyag formájában is rögzítsük. Úgy okoskodtunk, hogy amennyiben én akarok mondani neki valamit, és ő is hajlandó megnyílni előttem, ráadásul régóta nem beszélgettünk, mert mindkettőnknek megvan a maga gondja, ritkán jöhetünk össze, akkor igyekezzünk megőrizni e ritka alkalom minden részletét, aztán majd meglátjuk, megyünk-e vele valamire egyáltalán. Mondhatom, olyan eleven párbeszéd kerekedett belőle, amit azt hiszem, egyszer még papírra kell vetnünk. Ő franciául beszélt, én románul, néha ő is román nyelvre váltott, egy idős és egy fiatal ember közötti, roppant mozgalmas és polémikus, ugyanakkor roppant civilizált, minden perlekedő hangtól mentes vitáról volt szó. Olyan párbeszédről, amelynek során mindegyikünk elmondhatta amit akart, és türelemmel végighallgatta a másik érvelését. Különben ez volt a célunk is. És ha történetesen csak a mi esetünkben, mégis igazolja azt a feltevést, hogy létezhet értelmes vita apa és fia, illetve fiú és apja között anélkül, hogy ez szakításhoz vagy különösebb feszültséghez vezessen. Képesek vagyunk hát kommunikálni! Ez, gondolom, azzal is magyarázható, hogy mindketten az ikrek jegyében születtünk és hajlamosak vagyunk a párbeszédre. Nem mondom, hogy érvelésünk teljességgel mentes lett volna bizonyos fajta merevségtől, de azért eljutunk a szóértésig. Vagyis odáig, hogy ne vesszünk össze, csak mert nem értünk egyet egymással... Ez járt a fejemben akkor, amikor javasoltam, hogy próbáljuk meg ilyen formában mi is kiteljesíteni a párbeszédünket. Hiszen ha sikerült zöld ágra vergődnöm a fiammal, úgy minden bizonnyal veled is megértetem magam, még ha mindkettőnkre nézve kényes kérdéseket érintünk is. És azt hiszem, ez bejött nekünk...
CSG: Bejött, mert én is bíztam ebben, nem egyszerűen csak hittem a sikerben. Tudtam, hogy bármennyire feszítenénk a húrt, sose jutnánk el az első vérig, amikor a küzdő felek azt mondják egymásnak: eddig és ne tovább! Minket nem ilyen anyagból gyúrtak, nem a háborúskodás végett vitatkozunk, hanem a megértésért. Az igazán fontos kérdések, gondolom, vitára késztetnek. Igaz, hogy ezek mellett nyugodtan szólhatnánk még sok egyébről, olyasmikről, amiket már túlhaladtunk, amiket elrendeztünk egymással, de ezek engem hidegen hagynak. Lehetséges, hogy gyerekkoromban, naivságomból kifolyólag, a környezet hatására magam is úgynevezett „nagy hazafiként” viselkedtem, már alig emlékszem... Petőfi költészetének, korának romantikus jelszavai kritikátlanul lelkesítettek. Szabadság, zsarnokság, elnyomás – csak úgy röpködtek a levegőben ezek a fogalmak. „Forradalmas” idők voltak... Annyi évtized után valahogy ködösekké váltak mindezek a dolgok. Az viszont biztos, hogy jelenleg közömbösek számomra a kötelező jelszavak, a föltétlen érzelmi elkötelezettség. Azt is tudom, hogy egy másik nemzettársammal egy ilyenszerű vita sokkal bonyolultabb lenne, ha nem éppen lehetetlen. Furcsa, de így van.
DC: Arra gondolsz, hogy egy olyan vitában sokkal radikálisabb nézeteltérések fogalmazódnának meg, élesebben szétválnának az álláspontok?
CSG: Arra, hogy képtelen lennék eljutni a szóértésig, mert úgy érzem, nem tudok olyankor elég diplomatikus és színlelő lenni. Az én nemzettársammal teljes nyíltsággal, azt hiszem, nem sokra mennék. Veled megkísérlem a lehetetlent, és vagy sikerül, vagy nem. De legalább megpróbáltam. Jobbik esetben mind a ketten megpróbáltuk. De a fajtámmal, amennyiben nem ért velem egyet, mert elvi szakadékok választanak el egymástól, hogyan legyek teljesen őszinte? És miért? Mit oldok meg vele? Legfeljebb kiadom magam, a másik meg röhög a markába...
DC: Paradoxon, amit állítasz, de valószínű, hogy így van. Nekem is voltak olyan élményeim, amik arra utalnak, amiről az előbb beszéltél. Hogy nehezebb szót érteni egy magamfajtával... Még diákkoromból ismert személyről van szó, könyvtárigazgatóról, az Akadémia levelező tagjáról. Minden elképzelhető címe megvolt, én pedig egyszer hozzá fordultam segítségért, mert megtudtam, hogy valamelyik kolozsvári levéltárban rábukkant egy Gheorghe Barițiu kéziratra, amelyben a szerző a románság és az Avram Iancu közötti kapcsolatot értékelte. Leírta, miképpen látták a kortársak Avram Iancut, főleg azután, hogy kiderült: súlyos betegség kínozza. A szöveget még sehol sem közölték, állítólag egyetlen történésznek sem volt elég kurázsija nyilvánosságra hozni. Hogy miért? Mert rossz fényt vetett volna a románság szolidaritására, kétségessé tette volna a Iancu korábban bevett, szimbólum értékű szerepének eddigi értékelését. Egyszóval, kedvezőtlenül állította volna be a kortársak viselkedését a nagybeteg hőssel szemben. Ezért aztán a dokumentum afféle titkos iratnak számított... Történt, hogy prózaíró barátom, Radu Mareș valahogy a regényébe illesztette ezt a szöveget, a román történelemről folytatott könyvbeli párbeszéd során idézett belőle, ekkor szereztem róla tudomást, és érdekelni kezdett a téma, eredetiben szerettem volna hozzáférni a forráshoz, nem csupán annak kivonatához. Akadémikus ismerősöm megígérte, hogy megküldi Párizsba a szöveget, de hiába vártam, végül nem érkezett semmi. Furcsálltam a dolgot, hiszen mindvégig jóban voltunk, ő munkatársa is volt a Vatra folyóiratnak, ha meg nem lehet, normális körülmények között mindenképpen tudatnia kellett volna velem, legalább kollegiális alapon... Egy idő után megkértem Radu Mareșt, járjon közben az érdekemben. Ő aztán megtudta, mi történt tulajdonképpen... Az akadémikust közönségtalálkozóra hívták Marosvásárhelyre, egy könyve megjelenése alkalmából. Úgy gondolta, az esemény jó alkalom arra, hogy kikérje a hallgatóság véleményét az ügyemben. Elmesélte ott, hogy a jelenleg Párizsban élő Dan Culcer kérte tőle az Avram Iancuról szóló szöveget, ő pedig most arra kíváncsi, mi a véleménye a jelenlévőknek, megérdemli-e Culcer, hogy megkapja a szöveget vagy sem? A teremben ülők, történetesen bunkó román nacionalisták gyülekezete lévén, kézfelemeléssel egyhangúan úgy vélekedtek, hogy Culcer nem jó román ember, nem érdemli meg a dokumentumot, az egész világ tudja, hogy ő egy áruló. És miért? Mert ő elment, s itthagyott bennünket, hogy együk a szójás szalámit... Nem szeretem gyalázni az enyéimet, de most nem tehetek másként... Te mondtad az imént, hogy valamikor nagy nacionalista voltál, de most már nem vagy az. Én viszont úgy vélem, igazából most vagy valódi nacionalista, viszont egy olyan, aki nem kívánja mindenáron, hogy megdögöljön a szomszéd kecskéje... Én ilyen értelemben tökéletes nacionalistának vallom magam... Csakhogy azok az emberek, akik akkor "leszavaztak" engem, egy másik kategóriát képviselnek, azt hiszik, ők a világ közepe, az ő álláspontjukhoz nem férhet kétség... Akkor ébredtem rá arra, milyen kétértelmű a kapcsolatom azzal a népközösséggel, amelyhez tartozom. Hiszen nem érzek sorsközösséget sem a bunkókkal, sem azokkal, akik a világpolgárságot dicsőítik, igazábaól e két szélsőséges álláspont között állok és az vagyok, ami vagyok. Vagyis se ez, se az. Valahol a középen helyezkedem el, az egyetlen olyan helyen, ami számomra összhangban van saját eszményeimmel... Gondolom, ez a fő nehézség, amivel szembesülünk akkor, amikor közös gondjainkat próbáljuk megbeszélni. A dogmatizmus és a közösségi nyomás az, amit nem könnyű elviselni, az a sokat hangoztatott elképzelés, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, tehát ki kell közösíteni. Ami egy eléggé kommunista ízű vélekedés, ugye, emlékszel rá: aki nincs velünk...
CsG: Ez a vélekedés jóval a kommunizmus gyakorlata előtt működött már...
DC: Úgy értem, a közösség termeli ki ezt a fajta viszonyulást. Arról a társadalmi jelenségről van szó, amit a szociológusok úgy írnak le, mint a válsághelyzetek – háborúk, forradalmak – fő kirobbantóit. Mit gondolsz, miért viselkedik oly embertelenül ilyenkor az ember? Mert a közösségi nyomás akkora, hogy a többség képtelen ellenállni neki.
CSG: Ennek során alakulnak aztán ki a táborok is. Nekünk pedig személyesen is határozott választ kell adnunk, hogy valójában melyik táborhoz tartozunk? Merre tartunk? Nem állhatunk egyszerűen a középre. Azaz állni állhatunk, vállalva a vele járó következményeket.
DC: Nem, nem állhatunk... Választanunk kell.
CSG: Igazad van, az is következményekkel jár, hogyha választunk...
DC: Olyan helyzet ez, amiből nem is tudom, létezik-e egyáltalán kiút? Sokszor eszembe jut egy történet, még abból az időből, amikor Marosvásárhelyen éltem. Adrian Păunescu és csapata, a Cenaclul Flacăra égisze alatt a városba érkezett és a Művész moziban léptek fel. Személyesen addig nem vettem részt ilyen rendezvényen, tévéközvetítésen se láttam, azt mondtam magamban, most az egyszer elmegyek, hogy lássam, mi fán terem egy efféle showműsor. Valahol a középső sávban, a 6-7. sorban ültem. Egy adott ponton Păunescu elkezdett szövegelni. Hogy konkrétan mit mondott, arra nem emlékszem, de valami bombasztikus propaganda-szövege volt, nem föltétlenül Ceaușescu-magasztalás, de valami olyan duma, ami késleltette a zenei műsort. Mondjuk úgy, süket duma volt... A műsor általában dalokból állt össze, Păunescu a dumájával pedig túlfeszítette a húrt. Akkor valaki, mintegy két sorral előttem, elkiáltotta magát: Jóuram, térjenek át most már a zenére is! Kínos csend lett a teremben, Păunescu felállt és vészjósló hangon elbődült: Ki az, aki közbeszólt? A fickó csöppet sem zavartatva magát, felállt: én voltam! Mi zenét hallgatni gyűltünk össze, nem másért! Mire Păunescu: Itt én mondom meg, hogy mikor zenéljenek és mikor nem... Alig hangzott el ez a mondat, mire a pasas körül menten megritkult a levegő. Păunescu pedig rászólt: ha nem tetszik, kívül tágasabb. Az illető pedig felállt és távozott. Senkinek nem volt mersze, beleértve engem is, hogy a kizavart ember pártjára álljon. Senkinek, érted?! Ettől akkor nagyon megrémültem. Akkor éreztem át igazán, milyen veszélyes embertípust képviselnek Păunescu és társai. Ő volt az az ember, aki vonzotta a tömegeket és meggyőző erejével képes volt őket befolyásolni, hogy egyetlen közös testként cselekedjenek. Ő képes volt erre a szerepre, s vállalta is azt, mert számos esetben és alkalommal hasonló stílusban viselkedett. Ez maga volt a szemünk láttára működő diktatúra, természetesen a rendszerhez képest egy más léptékben. Minden bizonnyal ekként működött valamennyi diktatórikus rendszer: aki megpróbált ellenállni, azt a tömeg azonnal kivetette magából. Fizikailag vagy jelképesen, egyre megy...
CSG: Úgy emlékszem vissza a letűnt rendszerre, hogy abban, ha csak a kijelentések szintjén is, de a román–magyar barátság gondolata az egyik fő helyen szerepelt. Hivatalosan senki se vonta kétségbe. Az a tény, hogy e gondolat leple alatt egyéb, a barátságtól teljességgel idegen cselekedetek is történtek, az más lapra tartozik. Ismerjük be, hogy ha néha formálisan is, de ezen a téren sok tartós és jó dolog történt. És számos őszinte tett. És nagyon kár, hogy ez a törekvés megbicsaklott, hogy mindez abba maradt.
DC: Egyetértek veled. Ezért sajnáltam – és ma is sajnálom – , hogy a Kriterion Könyvkiadó felhagyott a fordítói programjával. Nem csupán a román irodalom fordítására gondolok, hanem valamennyi, az övezetben élő irodalmakéra, tehát a nálunk élő kisebbségek irodalma mellett a Románia és Magyarország szomszédságának irodalmaira. Elvégre itt mindenki mindenkinek a szomszédja. Talán ha itthon lettem volna – ábrándozok most hangosan –, és beszélhettem volna Domokos Gézával, azzal az emberrel, akiről úgy érzem, hogy ilyen dolgokban valódi tárgyalóképes ember, ugyanúgy, ahogy mi most ketten beszélgetünk, mindent meg kellett volna tennem, természetesen a létező román erőket mozgósítva, hogy fenntartsuk és bővítsük ezt a projektet. Csak hát, sajnos, nem voltam az országban, ő meg nekiállt politizálni, majd...
CsG: A politika benyelte, sajnos... De egészen!
MIELŐTT MEGINNÁNK AZ ÁLDOMÁST
DC: Volt egyszer egy folyóirat, úgy hívták, hogy Provincia...
CsG: Ismerem, két nyelven jelent meg, magyarul és románul. Most is el lehet olvasni az interneten, mind a 24 számot, 2000-től 2002 szeptemberéig.
DC: Igen, mert akkor megszűnt. És azóta se támadt fel.
CsG: A megszűnés okairól találtam egy érdekes nyilatkozatot. Sabina Fati, aki valamikor a Szabad Európát tudósította, a lap szerkesztőbizottságának is tagja volt. Az Erdélyi Riport 2013-as interjúkészítője nyíltan rákérdezett a megszűnés okára, de csak tétova, ködös választ kapott: „A folyóiratot az a szándék hozta létre, hogy közösen beszéljünk az erdélyi magyarok és románok gondjairól, keressük meg a közös célkitűzéseinket és oszlassuk el a nézeteltéréseinket. Azt is szerettük volna, hogy a mindenkori bukaresti kormány ne szorítsa gazdasági szempontból sem háttérbe Erdélyt. Időközben Romániának volt két erdélyi miniszterelnöke is, Victor Ciorbea és Emil Boc, tehát valamelyest javult a helyzet ezen a téren. Én nem azt mondom, hogy egy Provincia-típusú kezdeményezésre többé már nincs szükség, de a mostani romániai állapotok össze sem hasonlíthatóak a kilencvenes évek végével. Azóta Románia belépett az EU-ba, a romániai magyar kisebbség szinte az összes jogát kivívta az országban.” Sabina Fati így látta...
DC: Nem csodálkozom ezen a diplomatikusságon. A lapot tudtommal magyar értelmiségiek hozták létre, akik kapcsolatba léptek néhány jószándékú román sorstársukkal és megnyerték őket egy, az erdélyi régióval foglalkozó folyóirat ügyének. Olvastam s ma is tanulmányozom a lapban megjelent álláspontokat, de úgy vélem, hogy román kollégáim többsége – kivéve Alexandru Cistelecant például, aki felelős szerkesztő volt, jól ismertem, neki magyar a felesége, ezért valamennyire élte is a román–magyar együttélés problematikáját – valójában nem tudta, miről is van szó. Egy másik barátom, Ion Muslea pedig idealista volt, fennen hangoztatta a béke és barátság jelszavát... Román cukordíszek voltak ők egy magyar tortán, azzal a céllal, hogy könnyebben el lehessen adni az egészet. Szerintem a Provincia lényegében magyar lap volt, s nem egy román–magyar kiadvány. Vagy ha legalább erdélyi lett volna... De nem, hiszen a lapjain egész sor olyan román vélemény nem kapott helyet, amelynek pedig el kellett volna hangoznia, ha igényt tartunk a valóságos párbeszédre...
CsG: Magam is többször előkeresem a lapgyűjteményt, de úgy láttam, viszonylag elég sok román név is jelen volt a folyóirat hasábjain. Azt hiszed, hogy ennyi tollforgató ember ne tudja, miről ír, miről beszél?
DC: Az a baj, hogy a többségük egyáltalán nem tud magyarul! És ez probléma! Hogyan legyél hozzáértő az együttélés kérdéseiben, ha képtelen vagy elolvasni azokat a magyar szövegeket, melyek a magyar közösségi gondolkodás csak egy részének álláspontját fejezik ki? Ilyen alapon kialakulhat-e bármilyen vita? Te például el tudod olvasni Gogát, eredetiben. Vagy ha kell, Aurel C. Popovici-ot is. De a Provincia köré tömörített román gyerekek jobbára csak hallomásból tájékozódhattak, nem ismerték a magyar nyelvet. Szóvá tettem már korábban is ezt a problémát, s ezért is tartom súlyos politikai hibának azt, hogy például a kolozsvári kisebbségkutató intézetben szinte csak magyarok foglalnak helyet, majd minden szinten. Az intézet feladata viszont nem az, hogy a magyar kisebbség, és esetleg a roma, meg olykor a többi kisebbség szócsöve legyen. Véleményem szerint egy önálló állami, romániai intézetnek kell lennie, amelynek mindent el kell követnie, hogy segítségével a mindenkori román kormány a lehető legtudományosabb, leghitelesebb, legpontosabb, első kézből való értesülésekhez jusson az erdélyi román–magyar, illetve román-kisebbségi kapcsolatokat illetően.
CsG: Föltéve, ha a kormány egyáltalán igényli az ilyesmit...
DC: A kormánynak kutyakötelessége ezt elvárni, ellenkező esetben csak kidobja a pénzt az ablakon...
CsG: Hasonló intézmények, másféle elnevezéssel, léteztek valamiképpen a rendszerváltás előtt is. És tudjuk, hogy mennyire vették őket komolyan odafent. Kirakatmegoldások voltak.
DC: Mert az egyszemélyes vezetésnek, a diktatúrának nem volt szüksége a munkájukra. Sőt, éppen akkor dolgoztak jól, ha nem a munkájukat végezték...
CsG: Azt gyanítom, a mai helyzet azért állhatott elő, mert bekövetkezett az ellentétes reakció. Ami a méásik véglet, és szintén nem szerencsés... Ne felejtsük el, a népi demokrácia megtelepedése előtt az erdélyi magyar közösségnek önálló tudományos intézményei, gyűjteményei, oktatási egységei voltak, amiket egy tollvonással megszüntettek, archívumaikat zárolták, elhurcolták, részben megsemmisítették. Később a kisebbségi munkatársakat szorították rendszeresen háttérbe a közös intézményekben...
DC: Amennyiben a magyarság valamely önálló intézményét kívánja visszaállítani, azt tegye meg saját erőforrásaiból. Ahogyan korábban is történt. Ne állami dotációval. Ha a magyar közösség kíván vizsgálódni történelme és saját helyzete részleteiben, létesítsen saját kutatóintézetet.
CsG: Éppen csak arra gondolok, hogy akik az állam részéről a kisebbségkutató intézet ügyeit igazgatják, talán úgy okoskodhattak, hogy a magyar nemzetiségű kutatók jól-rosszul, valamennyire pótolhatják a magyar nyelvet ismerő román kutatók hiányát. A magyar szakemberek ugyanis, képzésük folytán, beszélik a románt is. S lévén bizonyos fokú román szellemiségű neveltetésük is, talán mégsem befolyásolja őket annyira az elfogultság...
DC: És te azt hiszed, hogy nem létezik elfogultság? Az egyszerűen bele van kódolva az emberbe! Mibennünk is jelen van. Ez az a sajátos valami bennünk, ami miatt azt mondanám, ha szükségét látom, hogy – eddig és ne tovább. Mindent vagy majdnem minden hajlandók vagyunk lenyelni egyik a másiktól, de létezik egy határ, amin túl nincsen pardon!
CsG: Tudom, általános emberi tulajdonság. Másképp látjuk ugyanazt a dolgot. Azt mondom például, hogy a fű zöld. Rendben van, persze hogy zöld, de milyen zöld? És ezen akár össze is kaphatunk, mert az egyik sötétzöldnek látja, a másik világosabbnak, a harmadik kékeszöldnek és így tovább...
DC: Volt egy barátom, aki előszeretettel hangoztatta, ha a zöld került szóba, hogy nagyon fontos megkülönböztetni a füvet a tyúkszartól. Mivel hogy mindkettő zöld színű. Ebben aztán közösek. A fű pozitív, előremutató, ideológiailag kedvező valami, viszont mégis csak a tyúk terméke lesz belőle... Tehát mindig jó különbséget tenni a látszat és a lényeg között. Visszatérve a kisebbségkutató intézetre, átnéztem a kutatási elképzeléseiket és annak megfelelően mondtam véleményt. Amennyiben pusztán csak személyzeti felépítéséről, szerkezetről lenne szó, arról vitatkozhatnánk, hogy mennyien legyenek magyarok és mennyien mások. Ez még nem a lényeg. A döntő az, hogy miféle elemzések készülnek ott. És sajnos, a kutatások egyre csak ugyanazt a nagy adatbázist gazdagítják, amit a Funar-féle politikai korszakról összegyűjtöttek. Példának okáért... És mindegyre magyar értelmezésből. Hol van itt a semleges álláspont? Nem azt állítom, hogy ha több román dolgozna az intézetben, akkor ők biztosítanák a semlegességet. Isten ments! De legalább volna rá némi esély, hogy a szempontokat összevessék és úgy a következtetések is könnyebben levonhatók. Így viszont az intézet nem más, mint egy részben a román állam, részben mindenféle magyarországi és egyéb érdekeltségű alapítványok által fenntartott valami, és semmi több.
CsG: Ennek dacára nem kerülhetjük meg a közös intézmények működésében tapasztalható méltánytalanságokat, áldatlan állapotokat, megalázó helyzeteket, amelyekből 1989 decembere előtt bőven volt részünk mindannyiunknak. Közös iskolák, közös egyetemek, közös kultúrelőadások, közös színházak, közös ünnepélyek, még akkor is, ha a résztvevők saját közösségükön belül, meghitten, anyanyelvükön szerettek volna megnyilvánulni. Minden egynemű volt és nagyjából egynyelvű. Torokszorítóan kilátástalan helyzet volt. Olykor a belső feszültségek fölösleges torzsalkodáshoz vezettek, a viszályokban az emberek úgy érezték, nem az igazságuk győz, hanem valakiknek a hatalma, és ez legtöbbször a román intézményvezetők, a párttitkárok hatalmát jelentette. Valakinek pedig mindig be kellett húznia a farkát, mert kisebbségben maradt. Van-e rá esélyünk, hogy megszabaduljunk végre ettől a belharctól és viszálytól? Az intézmények működése olykor erről is szól: a közös munkáról, a közös esélyekről...
DC: Véleményem szerint a nemzetiségek közötti kapcsolatok vizsgálata igenis szükséges. Enélkül csak a benyomásokra támaszkodhatnánk, az impressziók pedig mindegyre az irracionalitás álarcát öltik magukra. Ezért aztán a benyomásokra alapozó következtetések használhatatlanok, ha konfliktushelyzetekben kell józanul tájékozódnunk. Az említett kutatóintézetre tehát szükség van...
Az egyik vitás területe együttélésünknek a történelmi szembenállás. Hogy ez ne maradjon így, míg a világ, azt javasolnám, hogy egész Romániában, és ne csak Erdélyben olyan történelemtankönyvek forogjanak közkézen, amelyek a világtörténelmet tárgyalják, különös tekintettel Kelet-Európára. vagyis, a craiovai vagy a szatmári román diákok is tanulják csak ugyanazt az egyetemes történelmet, pontosabban Magyarország, Szerbia, Ukrajna, Bulgária, Oroszország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia történelmét. Mert amit erről az övezetről ma tudunk, az bizony édeskevés. Egy példát mondok. A román polgárok tulajdonképpen nem ismerik Bulgária történelmét, azon kívül, hogy elvesztettük a Kadrilaterként is emlegetett Dél-Dobrudzsát. De hogy min mentek keresztül a bolgárok a történelem folyamán, a török uralom alatt, hogy a bolgár kommunisták vagy anarchisták miként tudtak megbújni nálunk, hogy szövetségesei voltak-e a németeknek és miért, vagy hogy mért nem irtották ki a saját zsidó lakosságukat, mint mások stb., ezekről ezekről vajmi keveset tudunk. Újra csak az ismeretek, a tudás kérdésénél kötünk ki, annak a szükségességénél, hogy számszerűleg is növekednie kell azok számának, akik a szomszédságok nyelvét beszélik. Magyarországon jártomban alkalmam volt számos olyan magyar állampolgárral találkozni, akik beszéltek lengyelül, csehül, horvátul, szerbül stb. és akik szakértő közvetítői voltak a különböző lapoknál az illető irodalmaknak, tanulmányok és műfordítások szerzői voltak... Romániában még ezen a szinten sincsenek jóformán szakembereink. Amikor annak idején a Vatra folyóiratnál szervezni próbáltam a szomszédos országok irodalmából való fordítások projektjét, a műfordítók akut hiányába ütköztem. Itt valami ferde összpontosítás működik a román kultúrában, sajnálatosan már 1848-tól jobban érdekelt bennünket Franciaország vagy Olaszország, esetleg Oroszország, mint maguk a szomszédaink. Akikről pedig szívesen elmondjuk, hogy függünk tőlük. Mindig léteztek külső erők, nagyhatalmak, amelyek elrendezték közöttünk a dolgokat. Pedig igazából a szomszédokkal adódnak a közvetlen problémáink, kevésbé a németekkel vagy az olaszokkal. Velük mindenesetre nincsenek területi vitáink.
CsG: Az az embertípus vagyok, aki könnyen elhiszi másokról azt, amit saját magukról állítanak. Persze, csak amíg be nem bizonyosodik, hogy felültettek... Egyáltalán, szeretem az emberekről mindenek előtt a kedvező dolgokat elhinni. Nem gondolom, hogy az emberek többsége gazember. Így aztán fiatalon elhittem mindazt a forradalmi jelszót, amivel megtömték a fejünket. Nem gondolkoztam rajtuk, csak ismételtem őket. 1956-ban például valósággal átéltem a Petőfi Sándor-féle forradalmi eszmerendszert. Olvastuk a verseit a zsarnokságról, az elnyomásról, a szabadságharcról. Talpra magyar!... Mi mindannyian, az erdélyi magyarok, szüleim, szorongtunk, hogy mi lesz ezután, szegény magyarok, most rájuk törtek az oroszok, folyik a vér a pesti utcán és a többi közhely... Csak jóval később tudatosodott bennem, hogy valójában sokkal árnyaltabban, összetettebben és prózaibban történtek ezek a dolgok. Hogy az igazságnak sokféle arca van és sokszor nem is mindig a legigazibbat látjuk... Hogy a jelszavak mennyire hamisak tudnak lenni, ha nem gondolkozunk el rajtuk és kritikátlanul hangoztatjuk őket. A történelmi eseményekről rendre kiderült, hogy távolról sem csak azt jelentették, amit tanítottak nekünk róluk, hanem
azt is, amit ügyesen elhallgattak előttünk. Ez trauma volt és egyben tanulság is. Persze, egy csomó olyan dolgot is elhittem, amit például a román történelemből tanítottak nekünk az iskolában, s ez ugyancsak szöges ellentétben állt azzal, amit korábban otthon hallottam ugyanazokkal az eseményekkel kapcsolatban. Mivel az iskolában hangzott el, tananyagként, engedelmesen hitelt adtam ezeknek is, s valahogy a kettőt nem tudtam összeilleszteni.
DC: Szerintem nem is lehetett. Mert eléggé szélsőséges a kétféle látásmód, a román és a magyar. Például 1848-ról... Ezért hozakodtam elő a történelemkönyveket illető javaslattal, amelyek nem lennének román vagy magyar történelemkönyvek, hanem olyan tankönyvek, amelyek románoknak, magyaroknak, cseheknek, szerbeknek, ukránoknak, lengyeleknek, bolgároknak stb. készültek, s amelyekből valamennyien tanulnának egymás történelméről. Ki-ki a saját nyelvén.
CsG: Ha már a nyelveknél tartunk, azon gondolkozom, saját tapasztalatomat figyelembe véve, hogy mikor kezd el az ember foglalkozni más nyelvek tanulásával? Amikor szüksége van rájuk. Amikor olyan helyzetbe kerül, hogy akarva-akaratlanul is ráragad egy nyelv. Nagyon ritka az az eset, hogy tudatosan magad elé tűzöd, a szükséglettől függetlenül, hogy márpedig pontosan és alaposan, rövid idő alatt elsajátítasz egy másik nyelvet. A ritka esetek, mint amilyen például a József Attiláé, aki párizsi tartózkodása idején nagyon gyorsan meg akart tanulni franciául, s ehhez azt a módszert választotta, hogy sűrű időközönként bevágott egy-egy betűt a francia–magyar szótárból, nem oldják meg a problémát. Nem tudom, mennyi ebből a legenda és mennyi a valóság, az tény, hogy az ábécé betűit nem sikerült végigzongoráznia, viszont a nyelvtudás területén odáig jutott, hogy franciául is írt néhány verset.
DC: Csakhogy én nem a köznapi emberről beszélek. Konceptuális programokról szóltam, az általános szükségleteknek megfelelően.
CsG: Éppen azt szeretném tudni, hogy miért születik olyan nehezen a pozitív válasz, ha egyszer valós ez a szükséglet?
DC: Mert a Romániában 1848-ban meghonosodott társadalmi-gazdasági gondolkodás rendszere kívülről érkezett, a francia szabadkőművességben gyökerezett, amely erőltetett szinkronban egy olyan társadalmat hozott létre, amely elfedi a valóságos román társadalmat. A reális társadalom ugyanis roppant gyakorlatias, amely ha szükségét érezte, akkor a török nyelvet vagy a szerbet használta, minden gond nélkül. Senki nem kényszerítette rá és mégis megtanulta. Az ország északkeleti részein vannak területek, ahol a románok is beszélnek ukránul vagy ruszinul, és fordítva, mert szükségét érzik a tolmács nélküli, kölcsönös közlésnek... És ez a közlés: létezik!
Vagy jusson eszedbe, hogy a rendszerváltás előtti román televíziózás olyan mélyre süllyedt, hogy már csak napi két órán át sugároztak műsort, de abban sem volt köszönet, mert többnyire a pártfőtitkár cselekedeteiről számoltak be. Ezért aztán a Románia határövezetei mentén lakók, akiknek úgy ahogy sikerült venniük a szomszédos országok adásait, tehát a bolgárokat, a szerbeket, a magyarokat, de még az oroszokat is, mindinkább rákaptak ezek műsoraira. Ismerek embereket Turnu-Severinből, akik ezért tanultak meg szerbül, mások Slobozia környékén a bolgár nyelvvel barátkoztak. Igaz, nem vitték tökélyre a nyelvtudást, de annyira azért már tudtak, hogy néhány éven át értelmesen követhessék a szófiai adást.
CsG: 1987-ben lehetett, amikor születésnapomra a gyermekeimtől egy bolgár–román zsebszótárt kaptam, azzal a kitétellel, hogy segítek nekik kedvenc filmsorozataik lefordításában, amelyeket a szófiai tévében követtek. Már-már én is ott tartottam, hogy összefüggő szövegeket, filmbeli párbeszédeket, újsághíreket kapásból fordítottam. Aztán jött a fordulat és az egész abbamaradt...
DC: Akkor hát a saját szemeddel láthattad, miképpen jelentkezett egyfajta szükséglet a gyakorlatban. Az igazi probléma az, hogy amennyiben felüti a fejét valamilyen szükséglet, amit értelmesen megmagyaráznak, amely mellett érvelnek, akkor annak lehet gyakorlati foganatja is. A történelemtankönyvek esetében is így áll a helyzet. A szükséglet valós. De amíg akuttá válik, egy román-magyar közös próbálkozás csak lendíthetne előre a helyzeten, bebizonyítaná, hogy az elképzelés lehetséges, s arra ösztönözné a körülöttünk élőkkel bennünket is, hogy bízzunk benne: lehetséges az együttélés halálos ellenségeskedés nélkül is.
Vagy például politikusaink értelmesen rámutathatnának arra, hogy a szomszédainkkal való kereskedelmi kapcsolataink sokkal jövedelmezőbbek és méltányosabbak, mintha azt a nagyhatalmakkal szorgalmaznánk. Amelyek gazdasági erejüknél fogva valósággal agyonnyomnak bennünket. Elefántok a porcelánboltban...
CsG: Az a véleményed tehát, hogy hiányzik az érdekeltség?
DC: Egyes jelenkori román politikusok elképzelései és akarata hiányoznak, akik nem értik meg, hogy a szomszédokkal és nem a nagyhatalmakkal való kapcsolatokon kell kiemelten munkálkodni.
A nagyok csak azért állnak le velünk üzletelni, hogy behajtsák maguknak a hasznot. Sajátos nézőpont kérdése ez, amelyet ha elfogad az ember, hangadók, a sajtó révén könnyebben elterjedhet az emberek között. Olyan élő példát mondhatok erre, ami nem most, a liberalizált szabad kereskedelem idején, hanem még a rendszerváltás során vált be, méghozzá Marosvásárhelyen. A Maros megyei kereskedelmi igazgatóság vezetőjéről van szó, aki még azelőtt, hogy Franciaországba emigráltam volna, tehát 1987 előtt arról volt híres, hogy a segesvári inggyár termelését próbálta a magyar piacra terelgetni úgy, hogy egyezséget kötött egy élelmiszertermékekben gazdag magyarországi várossal. Az akkori Romániában tudjuk, Romániában krónikus élelmiszerhiány volt. Nem tudom pontosan, hogyan sikerült erre jóváhagyást szereznie, feltételezem, hogy jó kapcsolatai voltak az akkori megyei első titkárral, a lényeg az, hogy szabályos cserekereskedelemben egyeztek meg. Ennek fejében Magyarországról élelmiszerek érkeztek Marosvásárhelyre és az egész megyébe, Segesvárról pedig inget és egyéb, keresett textiltermékeket szállítottak a magyaroknak. A termékcsere tökéletesen működött. Lám, a valós kommunizmusban is sikerült megoldást találni erre a gondra. Valakinek beugrott az ötlet, amelyet politikai érvekkel sikerült megtámogatnia, valahogy így: amennyiben nem látjuk el élelemmel Maros megyét, az ott élő magyarok joggal mondhatják, hogy Romániában az embereket kiéheztetik. Ha viszont behozunk némi élelmet, ez a veszély megszűnhet, legalábbis Maros megye viszonylatában. Egy értelmes politikus mindenképpen azon van, hogy lehetőségeihez mérten csökkentse a feszültségeket, a konfliktushelyzeteket.
CsG: A példa, amiről szóltál, valósnak tűnik, hiszen odalent, kicsiben sok minden másként, valahogy emberibben, értelmesebben zajlott, mint odafent, makroszinten. A csúcsról jövő utasítás ugyanis az volt: vigyünk ki mindent az államadósság fejében, amit csak lehet, amit csak elfogadnak.
DC: Hogy ennek ellenére egy, az általam bemutatott cserekereskedelem létrejöhessen, valahol, valakiknek be kellett hunyniuk a szemüket.
CsG: Úgy van, valakinek vállalnia kellett hallgatólagosan a felelősséget. Rábólintott az ügyre, mondjuk éppen a megyei első titkár, anélkül hogy a felső hatóságoktól engedélyt kért volna rá. Azt mondhatta: ha működik a dolog, jó, ha meg nem, akkor nem tudok semmiről semmit, mosom kezeimet... Az ilyesmi nem új dolog, a történelem tele van ehhez hasonló számos partizán magatartással. Ahhoz, hogy valami normálisan működjön, olykor muszáj megkerülni a hatalmat, és akadnak szerencsére hozzá olyan emberek, akik vállalják ennek a kockázatát. Egy bajuk van viszont, az pedig elég nagy: már-már a semmire épülnek. A bizonytalanságra.
DC: Mert hiányzik hozzá az állami garancia. Helyi szintű, amatőr próbálkozások. Mai szóval élve: civil kezdeményezések.
CsG: Ha viszont semmi sem biztos, akkor hogyan lehessen rá alapozni? Tudjuk, hogy szükséges, hasznos a partizánmunka, de vakon nem zenghetjük a föltétlen dicséretét. Az egyik nagy tanulság, amit az eddigi beszélgetéseinkből leszűrhetünk, az az, hogy egyedül semmire sem megyünk. Se a kapcsolatépítésben, sem a kereskedelemben, sem az egyezkedésben.
DC: Ez így igaz.
CsG: De ketten sem megyünk semmire. Vagyis szinte semmire...
DC: Ezt viszont másként látom. Azt hiszem, a kettő már akár sok is lehet...
CsG: De csak akkor ha a másik betartja a szavát és teljességgel megbízhatsz benne.
DC: Hajdanán, a kereskedők, a vásárokon, ahol az emberek saját termékeiket adták-vették, elég volt annyit mondani: rendben, a vásár megköttetett. Nem volt ott semmilyen formalizmus, irkafirka, nem kellett oda semmi egyéb...
CsG: Talán csak az áldomás.
DC: Persze, az nem maradhatott el. Ennek a bizalomnak az ára – a bizalom volt! Maga az aktus egyszerű volt, nem járt együtt a cserekapcsolatok erősítésével. Minden egyszerűen zajlott: kezet fogtunk, megittuk az áldomást és az ügy ezzel be volt fejezve. Ebben áll a hagyományos jogtörténeti kultúra. Így köttettek az összes egyezségek. De akár a békeegyezmények is. Nem léteztek mai értelemben vett papírszerződések. Amikor az emberek javában püfölték egymást a bunkósbottal s mind a két fél úgy látta, hogy ideje abbahagyni, egy váratlan pillanatban megálltak és azt mondták: elég volt! Ennyi volt...
FŰ ALATTI KÖRÖMPASSZOK
DC: Mi lenne, ha a vita mellett arra is időt szakítanánk, hogyan látjuk – természetesen, összehasonlítva – a két ország, Románia és Magyarország helyzetét szűkebb környezetében és Európában is. Persze, nem kell felmondanunk az egész történelmet, csak néhány jellemző vonalat vázoljunk föl, különösen 1990-től napjainkig.
CsG: Adatokra gondolsz? Vagy megelégszel a szubjektív benyomásokkal.
DC: Is-is... De legfőképpen arra: te hogyan érzed, hogyan érezzük a két ország által követett utat – ösvényt? –, mennyiben hasonlít és mennyiben különbözik az útkeresésük, és ha van valami különbség, az csökkenő vagy éppenséggel mélyülő?
CsG: Hát akkor én nagyon szubjektív leszek... Mert első találkozásom a mai Magyarországgal 1990-ben történt, addig pedig szinte teljesen el voltunk zárva a közvetlen tapasztalás lehetőségétől. Jó, hogy részt vehettem egy néhány napos hivatalos küldöttségben a hetvenes években Budapesten, de hát az annyira protokollárisra sikerült... Az Ifjúmunkás, ahol akkor dolgoztam, cserekapcsolatban állt a budapesti Ifjúsági Magazinnal, egy havi képeslappal, amelyet a kamaszkorúaknak szerkesztettek. Korábban a főszerkesztőjük járt nálunk, az én utam viszonzó látogatás lett volna, ám az utolsó előtti pillanatban, mikor már az utazáshoz szükséges formaiságokat intéztem volna, a KISZ Központi Bizottságtól rám szóltak, hogy lesz egy útitársam is, mert az volt elvtársak véleménye: jobb lesz, ha többen is tanulunk a magyar elvtársak tapasztalataiból. Ez így szépen is hangzott, és semmit se lehetett mondani ellene. A kiszemelt útitárs pedig nem volt más, mint a sajtóosztály legfiatalabb beosztottja, egy Iasiból korábban felkerült zsidó származású fiatal román filozófus, aki kíváncsian és örömmel nyugtázta a váratlanul ölébe pottyanó lehetőséget, hogy ha nem is túlságosan távoli tájakon, de világot láthat. És egyúttal mindjárt ingyen tolmácsa is kerül – személyemben. Mindezeket azért részletezem ennyire, mert jellemzőnek tartom az akkori politikai gondolkodásra és helyzetre... Mivel a látogatás részleteit magam beszéltem le előzetesen a budapesti szerkesztőséggel, szorongva vártam a percre, amikor megérkezvén, bejelentem vendéglátóinknak: bocsánat, de a mi fejeseink úgy döntöttek, hogy két személyt küldjenek erre a feladatra, legyetek szívesek, oldjátok meg a váratlan helyzetet. Ama bizonyos perc pedig elérkezett, s minden szavam óvatosan mérlegelve igyekeztem a budapesti főszerkesztő tudomására hozni – legalább enyhe sejtetés formájában –, hogy a nemvárt bonyodalom miatt ne tekintsen értelmi szerzőnek, annál inkább áldozatnak. Neki sem lehetett könnyű dolga, ezt abból következtettem ki, hogy megérkezésünktől – reggel futott be velünk a nemzetközi – késő estig rostokoltunk a főszerkesztői szobában, mintegy túszul ejtve, amíg meg nem érkezett a mindenható telefonhívás a magyar KISZ-központtól: elfogadják a bejelentetlen hívatlan vendéget s ellátásáról ők gondoskodnak. Rendelkezésünkre bocsátottak egy gépkocsit, sofőrrel, és a Margit-híd közelében, Budán egy elegáns szállóban nyitottak nekünk szobát. Mindvégig gyanakodtam, hogy társamat az én ellenőrzésemre osztották be mellém, amihez jó alkalom volt számára az a tény, hogy nem tudván magyarul, mindenben az én segítségemre szorult. Gyakorlatilag ahányszor csak együtt voltunk – és mert az önálló, egyszemélyes programra vajmi kevés lehetőségem volt, társam el nem maradt volna mellőlem, magam szolgáltattam neki az információkat – magamról. Ennek ellenére, hitelesen igyekeztem elmagyarázni neki, mit is jelentett akkoriban a Mikroszkóp színpad, melynek egyik gyilkosan szatirikus előadására sikerült jegyet kapnunk, vagy hogy milyen új utakat keresnek a fiatal magyar filmesek, akik alkotói lehetőségeket kaptak a Balázs Béla Stúdióban – miközben levetítették előttünk a legeredetibb, legvitatottabb alkotásokat. Magyaráztam neki az utcán látottakról, az újságokban olvasottakról, jártunk Szegeden, megfordultunk halászcsárdában, sétáltunk múzeumban. Az volt az érzésem, útitársamat őszintén érdeklik a magyarországi állapotok. Közösen állapítottuk akkor meg, hogy sok mindenben jóval nyugatabbra van Magyarország, az ottani életforma... És csodák csodája, a közöttünk elhangzottaknak nem lett utólagos következményük. Biztos, hogy jelentenie kellett rólam, de valószínű, korrektül tette... 1990 tavaszán ugyanazon a Budapesten, részben ugyanazon szerkesztőség vendégeként immár független újságíróként szabadon tudósíthattam az első demokratikus magyarországi parlamenti választásokról, később pedig korlátlanul utazhattunk anyaországomba. Az első, 1990 utáni 2-3 szabad év számomra egy folyamatos, már-már euforikus rácsodálkozásban telt, ami a magyarországi viszonyokat illeti. Utólag úgy képzelem el, hogy szinte minden reformintézkedés, amit az idők során célkitűzésként meghirdettek Romániában, az odaát már félig-meddig kerekeken, ügyesen gördült előre. Mert az irányt változtató Magyarország gazdaságilag viszonylag könnyen, zökkenő mentesen rá tudott épülni a liberálisabb Kádár-rendszer maradványaira és nem kellett gyökeresen felforgatani a dolgokat. Lenyűgöztek a különböző, elszaporodó, nyugatias eleganciát öltő cégek reklámjai, hivatalai, minden a helyén volt, mindenütt fax működött, csillogó irodagépek, sorszám a hivatalokban, ez akkor még mind hiányzott nálunk, úgy nézett ki, hogy a magyaroknál minden úgy megy, mint a karikacsapás. Mi meg csak tátottuk a szánkat... Érdekes volt ezt tapasztalni a szerkesztőségek belvilágának összevetésében is. Egy átlagos romániai szerkesztőségben 1990 elején még szinte semmilyen technika nem létezett, a telefonon meg a televízión kívül. Igaz, voltak a traktorra emlékeztető, tenyeres-talpas telexgépek is, összekötve az egyetlen romániai hírügynökséggel, meg holmi levetett, kikopott riportermagnók, amik nyugati gyorssegélyként érkeztek. Magyarországon akkor már fax, fénymásoló gépek, elektromos írógépek, számítógép működött majd minden komolyabb szerkesztőségben. Úgy éreztük tehát, valahányszor odautaztunk azokban az években, hogy Magyarország Románia előtt jár, körülbelül. egy évtizeddel.
DC: És most? Hogyan látod a mai helyzetet?
CsG: Érzésem szerint 2000 tájékán fordult nagyot a kocka, s kezdtük észrevenni a közös kapcsolatokban, hogy hol sántít a dolog és hol mutatja ki felszínességét a korábban tapasztalt nyugati máz. Az ottani, mindinkább elvadult politikai csatározások, az egyre durvább nacionalista felhangok, jelenségek ébresztettek rá engem arra, hogy valami nem stimmel korábbi anyaország-képemmel. A mintegy tíz éves eltolódás, amiről beszéltem, kései hóként elolvadt, mintha nem is lett volna. Ma már, nem kevés tekintetben, s ez nem kimondottan személyes megállapítás, hanem olyanoké is, akik Romániából telepedtek ki, hogy az itthoninál normálisabb világban élhessenek, most úgy érzik, mintha visszatértek volna oda, ahonnan elindultak. A romániainak bélyegzett, ún. "balkánias" viselkedési formák, mint a korrupció, a csúszópénz, a hitszegés, az átverősdi stb., egyre látványosabban és otthonosabban jelentek meg ott is.
DC: Az általad említett negatívumok, úton-útfélen tapasztalom, léteznek az ún. fejlett, nyugati világban is, de valahogy nem annyira feltűnően, minden rejtettebb, stílusosabb. A bécsi stílus ugye, nem bukaresti stílus...
CsG: Pillanatnyilag úgy érzem, de mondom, csak érzem, hogy a magyarországi politikusok dörzsöltebbek a romániaiaknál, mellettük ők még csak kisinasok. De, gondolom, őket se kell különösebben félteni! És bár Magyarország elvesztette példaértékű helyzetét Közép-Európában, s Romániával szemben ez biztosan érvényes megállapítás, az ottani politikusok - és nem csak! -, továbbra is leereszkedőleg, fensőbbségesen viselkednek mind a Romániából, de akár az Erdélyből jött emberrel is.
DC: Ezzel kapcsolatban nekem is vannak tapasztalataim az utóbbi negyven esztendőből. Azt kell mondanom, hogy mindig atyaian veregettek vállon odaát. Vagyis, valahányszor Budapestre érkeztem, nem mondták ki ugyan, hogy egy gyengén fejlett országból való lennék, de gyakran hajtogatták, hogy gyere csak velünk, mi majd megmutatjuk neked, hogyan kell igazán élni. És mutogatták a megvalósításokat, eredményeiket. És jogosan büszkén... Legalábbis sok esetben. Gazdaságilag, szólásszabadság tekintetében mindenképpen... De azt is megtudtam például, hogy miközben nálunk nyíltan és bevallottan még létezett cenzúra 1977-ben, addig Magyarországon nem létezett, viszont működött egy olyan rendszer, hogy a cenzori munkát a főszerkesztőnek kellett elvégeznie. Vagyis, náluk is létezett cenzúra, éppen csak nem szúrta ki az ember szemét. A pesti barátaim mesélték akkor, mennyire megdöbbent például Hervay Gizella, amikor valamelyik folyóirathoz benyújtott verseit egyszerűen megcenzúrázták. Hiszen ő azért települt át az akkori Romániából, mert azt remélte, hogy azzal megszabadul a cenzúrától. Akkor esett meg az is, hogy a magyar vámos elkobozta tőlem azokat a könyveket, amiket Magyarországon átutazva szerettem volna hazahozni Romániába. Eredetileg arra számítottam, hogy a román vámnál lesz majd nézeteltérésem, ott fognak majd akadékoskodni könyveim láttán, de kár volt izgulnom, mert a magyar vámos is pontosan tudta, hogy mi az ő feladata. Pedig csak átutaztam, nyugat felől jövet, de a vámosok szabályosan lefoglalták a könyveket. Próbáltam utánajárni, közbenjárókat segítségül hívni, eredménytelenül. Még most is ott lehetnek valahol, valamilyen raktárban... De talán folytasd.
CsG: Végül is, mit kellene összehasonlítanunk? És miért? Az életszínvonalat? Nem is tudom. Úgy hiszem, hogy a szegénység és a gazdagság közötti olló Magyarországon jobban kinyílott. A szegénységi küszöb alatt élő emberek aránya nagyon sok. Meglehet, hogy hasonlóan sok szegény él Romániában is, de a középosztály mintha zömökebb lenne, legalábbis annál biztosan, mint amit a valóságban mutat.
DC: Meglep amit mondasz...
CsG: Jó ideje észrevettem, odahaza Erdélyben, de az Ókirályságban is és szerre mindenütt, amerre megfordultam Romániában, déli megyékben, Moldvában, hogy az emberek általában jobban éltek annál, mint amit nyíltan bevallottak magukról, lehetőségeikről. Persze, ha úgy történt, hogy egy időre vendégül is láttak, akkor panasz-szavaikról megfeledkezve, azt próbálták bizonygatni, hogy nem éppen utolsó emberek és mindenből a legjobbat kínálták-mutatták a vendégnek – a környezettől, a tálalástól kezdve az utolsó falatig és jó szóig. Ez a gyakorlat azóta se halt ki. Ha az ember vidékre, falura megy, lépten-nyomon hallhatja az emberek amúgy reális panaszáradatát, az az érzésed, hogy nyomorognak, s valóban, nem élnek ugyan jól, de a nélkülözés se fogható éppen rájuk. Kegyetlen, rabló idők konzervált reflexeként fogom fel ezt a fajta viszonyulást, amikor az a módi járta, hogy felső hatalommal, paranccsal, törvénnyel igyekeztek – nem egyszer a közjó nevében – elvenni az emberektől azt, amit szabad akaratukból, szabad vállalkozás formájában megvalósítottak, fölhalmoztak.
DC: Eszembe jut, hogy újságírókként az 1989 előtti rendszerben elég jól kerestünk és bár nem volt árubőség, valahogy mindig be tudtuk szerezni az asztalra valót. Akik nálunk is szerényebben kerestek, azok persze nehezebben vásárolhattak vendéglői áron a kereskedelemből hiányzó sajtot, túrót például. És mégis... Örökre őrzöm a képet, hogy ülünk a megterített asztal körül, és arról beszélgetünk, hogy nincs mit az asztalra tenni, és közben vígan falatozunk. Persze, a Ceaușescu-korszak utolsó éveiben mindez inkább csak a középkeresetűek esetében volt igaz, a valóban szegényekre egyáltalán nem passzolt.
CsG: Magyarországi élményeim inkább a fordítottját őrizték meg ennek a színjátszó viselkedésnek: a házigazda mértéken felül kirukkolt mindazzal, amit elért, amire büszke volt. Nagy előszeretettel kápráztatott el szerzeményeivel, holott lehet, hogy csak kölcsönből sikerült neki felkapaszkodnia. Mára viszont a Magyarországon élők láthatóan bezárkóztak: örömmel és könnyedén fogadnak el ajándékot bárkitől, mintha az természetszerűleg kijárna nekik, de ők maguk képtelenek hasonló gesztusokra. Én úgy mondom, hogy ha nem is teljesen, de észrevehetően nyugatiasakká váltak kapcsolatrendszerük normái. És ebben, lassanként, Erdély népe is igyekszik velük lépést tartani. Sajnos.
DC: Szenteljünk most néhány gondolatot a demográfiai stabilitás problémáinak. RMDSZ-vezetők, más magyar politikusok, a magyar sajtó ma is előszeretettel beszélnek arról, hogy a románok, a román közigazgatás különböző időkben és következetesen próbálta megváltoztatni az etnikai arányokat a Székelyföld, Erdély városaiban. A magyarok állítása szerint a városok többsége eredendően magyar jellegű és bennük a román jelenlét rendszerint elenyésző volt. Szerintük az 1920 utáni kormányok, beleértve a kommunistákat is, mindvégig igyekeztek fordítani ezen a képleten. Én mint a kérdést józanul átgondoló román ember úgy vélem, hogy a városok demográfiai helyzete etnikai szempontból nem lehet releváns, mert a városok mindenek előtt társadalmilag rétegződnek. A városokban ugyanis többé-kevésbé olyan emberek-személyek laktak, akik valamilyen módon kötődtek a helyi közigazgatáshoz. Voltak közöttük kereskedők, tisztviselők, katonák, rendőrök, másféle foglalkozásúak, de valamilyen módon kapcsolódtak az államhoz, a hatalomhoz, a gazdasági élethez. Az erdélyi magyar városi dominancia tehát azon alapult, hogy a területnek a múltban zömmel magyar közigazgatási jellege volt. És egy sor törvény működtetésével igyekeztek gátolni például a románok betelepedését. A román lakosság pedig egyre nagyobb számban tömörült a város külterületein, a környező falvakban. Az a tény, hogy 1920 után a magyar vezetők egyet panaszkodnak a helyzet megváltoztatásának szándékáról, számomra indokolatlan, hiszen épp a korábbi állapot az, ami mesterségesen fenntartott volt. Olyan, ami nem a magyarság jelenlétéből vagy minőségéből fakadt, hiszen igen sok várost éppenséggel a román lakosság vett körül. Vagyis nem úgy volt, mint a Székelyföldön, ahol a város körüli lakosságból könnyen válhatott magyar többségű városi lakosság. A városok igen sok esetben szigetekként működtek. Az állami hatalom szigetei voltak a rurális többség tengerében... Ezért a folytonos panaszkodás az én fülemben hamisan hangzik. Érvelésnek érvelés, elismerem, hiszen valóban léteztek adminisztratív hatalmi eszközök, nyomásgyakorló próbálkozások, akár 1990 után is, nyilván előtte is. Csak azt mondom, hogy igazságtalanság hangoztatni a megváltoztatás vádját, mintha egyáltalán létezett volna valakinek előjoga erre és azt mások meg akarnák változtatni. Semmi okot nem látok arra, hogy egy valamikori privilégiumnak örökre, változatlanul fent kellene maradnia.
CsG: Látni magam sem látok, de az, hogy a helyzetek változnak, jobbra vagy balra, előre vagy hátra, az nagyon természetes. És hogy e szüntelen ide-oda változások folytán valami egyszer a helyére kerül az időben, hogy mikor, azt nem tudni, ez is természetes. Úgy hiszem, az általad említett "panaszkodás" sem egyértelmű, és több szinten zajlik. Létezik egy propaganda-szint, amit azért éltetnek, hogy legyen miről beszélni. El kell fogadni olyannak, amilyen. Panaszkodás, hogy valamit elérjen az ember. Nem mindent, mert az lehetetlen, az ember sose kap annyit, amennyit kér, legalábbis a történelemben erre nem volt példa, mert mindig csak annyit kapott, amennyit adtak. Ezért kell mindig többet kérni. Hogy valamivel maradjon is a kérelmező... Ez egy igen bejáratott történelmi lecke... Létezik viszont az ilyesfajta vitáknak egy történelmi szintje is, amit meg kell érteni és nem lehet letagadni: volt valami, ami ma nincsen, és ez bizony annak, akinél hiányként jelentkezik, az veszteség. És nosztalgiát, sóvárgást ébreszt. Van aztán az objektív, a tudományos szintű szemlélése a problémának, amikor aprólékosan és érzelemmentesen meg kell vizsgálni azt, hogy mi volt, mi történt és hogyan, hogy az a valami ma már nincs és hogy mi lesz ezután. Gondolom, bennünket ez kellene, hogy érdekeljen, az utolsó szint, mert a többi idővel elkopik, megfakul, okafogyottá válik.
DC: Szerintem egy teljes körű restauráció sosem lehet tartós. Egész egyszerűen elképzelhetetlen. Mert azt, amit egyszer megváltoztattak, már nem lehet ugyanúgy visszarendezni, ahogyan az volt. És akkor senki sincs megelégedve. Ez mindenkire érvényes: románokra éppúgy, mint magyarokra.
CsG: Próbáljunk meg visszatekinteni az egész romániai visszajuttatási rendszerre, amely a legradikálisabbnak tetszett valamennyi közép-európai ország szándékához hasonlítva. És mit látunk az eltelt huszonöt évben? Egy megcsúfolt, többszörösen meghazudtolt ígéretet, amikor mindenről beszélhetünk az égvilágon, csak éppen jóvátételről nem, és igazságtevés ürügyén újabb igazságtalanságok történtek, régi sebek pedig távolról se gyógyultak be, sőt újabbak is keletkeztek. A romániai elképzelést egyszerűen képtelen volt végigvinni gyorsan és igazságosan akármelyik választott hatalom. A képtelenség ott volt már az elképzelés gyökerében: a korábban elrabolt dolgokat – vagyont, földet, ingatlant – hiába adnák vissza névleg, a károsultak úgy sem azt kapják vissza, amijük volt. Az ellopott múlt már nem tér vissza... Ma már tudjuk: a korrekt dolog az lett volna, ha senki nem nyúl a máséhoz. De ha már hozzányúlt... És azt se várhatjuk el, hogy a méltányosság igényét félretéve, a kárvallottak nagylelkűen kimondják: jó, ha ez a helyzet, akkor viszont maradjon minden úgy, ahogy ma van, hiszen a korábbi törvénytelen esemény mai haszonélvezője ugyan nem hibás a történtekért, de vígan dörzsölheti a kezét, mert amúgy jogtalan előnyét még csak jobban megerősíti a törvény: hoppá, akkor én most ingyen nyertem valamit! A két véglet között valamiképpen meg kell találni a kiegyezést, az összebékítést, s ez csak a tárgyalás útján lehetséges. Háborúsággal nem. Megint csak oda jutunk, amit időnként le kell szögeznünk: tisztán, határozottan meg kell fogalmaznunk az együttélés kívánalmait és feltételeit. Most van itt az ideje, hogy eldöntsük: vagy visszatérünk mindenestől a múltba, ami mint látjuk, képtelenség, mert nem tudjuk megtenni, és hiába próbálkozunk néhány enyhítő gesztussal, intézkedéssel, talán még több rosszat teszünk, mint jót. Vagy közmegegyezünk.
DC: Egy személyes történettel erősíteném meg, hogy a gyakorlatban körülbelül hogyan is működik a nyomásgyakorlás mechanizmusa. Amikor Marosvásárhelyre telepedtem, a helység még a Magyar Autonóm Tartomány fővárosa volt. 1963-at írtunk. Ez történelmi tény, így hívták, létezett tehát – legalább elnevezésben – autonómia. Hét esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy lakáshoz jussak, bár már nős voltam és egy gyerekem is volt. E körülmények törvényesen is feljogosították az embert, hogy lakást utaljanak ki a számára. Az állásomra hivatalosan neveztek ki, nem azért jöttem a városba, mert kedvem szottyant rá, s az akkori törvényes előírásoknak megfelelően kijárt nekem is egy tömbházlakás.
CsG: Más szóval joggal kerülhettél föl a sürgősségi listára.
DC: Igen, ez szempont volt: kinevezéssel érkeztem és családos voltam... De képtelen voltam letelepedni, el kellett mennem Kolozsvárra, s három évet töltöttem ott, csak azután tértem vissza s hosszú utánajárással végre lakást kaptam. Az utánajárás során tapasztalhattam, hiszen sok panaszossal beszéltem, hogy számos román volt velem hasonló helyzetben. Gyanítom, hogy létezett egy hallgatólagos védelmi gyűrű a város körül, amelynek az volt kimondatlanul is a lényege, hogy jönnek ugyan a románok a városba, de mi gátat vetünk e szándékuknak. Tulajdonképpen már az elejétől tudtam, hogy a dolgok így működnek, de amíg nem volt gyerekünk, különösebben nem izgatott az egész. Albérletben laktam, s igaz, hogy ráment a fizetésem jó része, de fiatal voltam. Egy időre az intézet is befogadott, ott lakhattam az épületben. De amikor megszületett a fiam, lépnem kellett... Ezt csak azért mondtam el, hogy lássad – ilyen is volt... Többször hallottam Markó Béláék szájából, hogy Marosvásárhelyen létezett a román közigazgatás részéről egy olyan nyomásgyakorlás, hogy a lakossági arányok megváltozzanak s valahol fele-fele arány alakult ki. Láttam azt a gépelt iratot, amit 1990 után nyilvánosságra hoztak, valószínűleg a megyei pártbizottság irattárából került elő, amelyben intézkedési tervet lehetett olvasni arról, mit kell tenni a város elrománosítása végett. Nagy karakterű írógépen írt szövegtervezetről van szó, amelyen semmiféle pecsét és iktatószám, hivatalos azonosító nem szerepel, de amely árulkodik arról, hogy valóban, létezett egy határozott szándék a helyzet megváltoztatására. A helyzet viszont, amelyről beszélünk, tulajdonképpen a Magyar Autonóm Tartomány helyzete volt. Ne felejtsük el, hogy amíg Vásárhely a tartomány központja volt, mindenekelőtt magyar lakosság betelepedését szorgalmazta. Személyesen például azt szeretném most pontosan tudni, hogy mi volt a statisztikai helyzet az autonóm tartomány megalakítása előtt. Tudom, hogy mindenkor magyar többség élt Marosvásárhelyen, ez nyilvánvaló, de milyen számszerű többség létezett az autonóm tartomány előtt, mennyi a tartomány alatt, növekedés történt-e vagy csökkenés, és mi történt, miután az autonóm tartomány megszűnt. Ha nem tesszük meg az összehasonlításokat az előzményekkel, akkor torzítunk a teljes valóságon, a valós demográfiai helyzeten.
CsG: Igazad van, a torzítás nem szép dolog és eredményre se vezet. A teljes valóság kedvéért viszont el kell mondanom az én esetemet is a lakással, csakhogy ezúttal nem Marosvásárhely a helyszín, hanem Kolozsvár, a kettőnk szülővárosa. Az a város, amely – bár 1941-től teljes jogú lakója voltam –, s amelynek édesapám is születésétől a polgára volt, nem érdemesített arra, hogy mint két gyermekes családos embernek hivatalosan és jogosan lakást kiutaljon valamelyik tömbházban. Pedig hát épült ház elég – olykor még túl sok is... Pedig minden feltételnek megfeleltem, amely miatt jogom volt fölkerülni a sürgősségi listáról. Közös irodában dolgoztam az Ifjúmunkás testvérlapja, a Scânteia tineretului Kolozs tartományi tudósítójával, Ionicának hívták, nagyon jó munkatársi és baráti viszonyban voltunk egymással, kölcsönösen tájékoztattuk és segítettük egymást szakmailag, közösen próbáltunk több ízben is kihallgatást kérni a megyei vezetőknél, hogy ő is, én is lakáshoz jussunk, neki is két gyereke volt, nekem is kettő, őt is támogatta az ifjúsági szervezet központi bizottsága, az én ügyemben is közbenjárt a KISZ KB első titkára, az ő kérvényére is rákerült a felsőbb utasítás, hogy föltétlenül oldják meg a helyzetét, az enyémre viszont már csak annyi, hogy – oldják meg a helyzetét. A föltétlenül nélkül. És ebből helyesen tudtak olvasni az elvtársak: az övét megoldották, az enyémet nem. És bár tudom, hogy neki személyesen semmi szerepe nem volt abban, hogy az én ügyem elbukott, az addigi viszony sajnálatosan megromlott közöttünk, ő szégyellte magát, lassacskán kerülni kezdtük egymást, hogy még véletlenül se kelljen elővennünk a kényes témát. Az egész hercehurca mintegy öt évig húzódott, majd Bukarestbe kerültem, ahol egy év alatt szolgálati lakáshoz jutottam... Úgyhogy létezik mindenféle eszköz arra, hogy befolyásolni lehessen így vagy úgy egy városba hivatalosan letelepedők nemzetiségi arányait. Hogy ez mennyire irányítottan és milyen mértékben történt hallgatólagosan, arra ma már nagyon nehéz csalhatatlan bizonyítékokat előkotorni. Ilyen apró, személyes élményekből könnyebben összetevődnek a tények, de idő teltével egyre inkább csak gyanúk maradnak... Abban igazad van, hogy egy irattárból előkerült papírlap pont úgy lehet egy első vagy második fogalmazvány, egy piszkozat, ami csak valakinek a közösségi ötletére bizonyíték, de arra már nem, hogy azt az ötletet hivatalosan el is fogadták valamilyen szinten... Tény, hogy az elvszerűséget azokban a kommunista évtizedekben úton-útfélen lábbal tiporták. Sok minden megfordult az akkori vezetők fejében, hivatalosan egyet mondtak, nemhivatalosan meg egészen mást gondoltak és ha tehették, suba alatt cselekedtek.
DC: Azt hiszem, az 1945 utáni politikának az lehetett a sajátossága, hogy mindinkább megpróbált kétszínűnek lenni. Látszólag tartotta magát a meghirdetett elvekhez, a mindig időszerű dogmákhoz, azokkal takarózott, de ennek leple alatt sok törvénytelenséget és önkényes döntést hoztak.
CsG: Nemrég olvastam egy magyar történész, Ablonczy Balázs Visszatért Erdély 1940-1944 (2011) című könyvében, hogy az Észak-Erdélyben 1940-ben megtelepedő magyar közigazgatás minden lehetőséget kihasznált arra, hogy a magyarság pozícióit megerősítse az illető térségben. Példája köznapi, de beszédes: tudvalevő, hogy a korszakban a közutakat úgynevezett útőrök vagy útkaparók tartották karban. Megvoltak az útőri szakaszok, s meg volt szabva, hogy egy útőrnek hány kilométer utat kell karban tartania. Ez az érték rendszerint 5 kilométer volt. Szolnok-Doboka vármegyében ebben az időszakban viszont kitalálták azt, hogy az útőri szakaszokat rövidebbre kell venni, tehát 3 kilométernek kell lennie. Oda a Tiszántúlról kellett telepíteni kimondottan sokgyerekes családokat – legalább 4-5 gyerekkel rendelkező, de nem volt ritka a 10 gyerekes útőr család sem. Így azt lehetett mondani, hogy egy 15 kilométeres útszakasz, ahol egyébként három útőr tevékenykedett, most már öt útőrt foglalkoztatott, és ha beszorozzuk az 5 útőr legalább öt gyerekét, akkor azt látjuk, hogy a 15 kilométeres útszakasz egyik részén már fel lehetett állítani egy magyar iskolát, hiszen volt hozzá 20-30-40 gyerek is. Sokszor akár így is kettős célt lehet érni. Ami aztán egy csomó diszkriminációval és olyan dologgal járt, ami a mai napig a román közvélemény egy részének Magyarországhoz való viszonyát meghatározza – sarkítva, hogy a magyarok rettenetesen viselkedtek velünk... Ezt csak azért hoztam fel, hogy egyáltalán ne higgyük eleinket ártatlan, semmiről sem tudó bárányoknak. A harc századokon, évtizedeken át igen is folyt, létezett stratégia és taktika, léteztek hivatalos dokumentumok és fű alatti körömpasszok, mi pedig csak néztünk egymásra és félig-meddig gyanútlanul ittuk a levét...
*******************************************************************************
NYELVEK ÉS JOGOK MÉRLEGÉN
2015-ben folytatott párbeszédünk nyersanyaga íróasztal fiókban rekedt: feladataink, életünk eseményei eltérítettek attól, hogy a teljes anyagot feldolgozzuk és közzétegyük. Az időbeni távolodás miatt pedig megfakultak a gondolatok, újabb és újabb események rakódtak hétköznapjainkra, befolyásolták érvrendszerünket, ébresztettek rá arra, hogy önmagában a beszélgetés sem old meg semmit, legfeljebb elaltatja bennünk a türelmetlenséget és a sarkosságot.
Amíg a Merkur szállóban vitáztunk, észrevettem barátomon, hogy jobban szerette volna, ha szóváltásunk hevesebbé válik, összecsapásunk szélsőségeket is mozgósít gondolatainkban. Zavarta a szüntelen öncenzúra, a saját gondolatmenet kényszerű megszakítása, a fokozott odafigyelés mindenre, ami nem az ő logikáját követte.
Bevallom, ez a helyzet nekem sem okozott repeső örömet, de elfogadtam, hogy türelem és önvisszafogás nélkül nem jutunk előre – ha másként nem is, de legalább a megfogalmazások, a kijelentések terén.
A 2011-től rendszeressé vált sűrűbb, nyilvános eszmecseréink, beszélgetéseink anyaga mostanig jobbára magyar nyelven vált ismertté, mindenek előtt internetes blogjaimon, illetve az Új Magyar Szó Kisebbségben című mellékletében. Ezért örömmel fogadtam a hírt, amikor megtudtam, hogy azok egy jelentős részét megkísérli összefoglalni egyetlen átfogó esszében, s a Vatra c. folyóirat 2017/8. számában közzétenni. Örömömet sajnos, a megjelenés napján lehűtötte az a tény, hogy az esszé csupán a Dan Culcer vitaérveit, véleményzuhatagát tartalmazza, az én állásfoglalásomra csak áttételesen, utalások formájában lehet itt-ott ráismerni. Sajnos, ami a Capcana tragica sau pasul pe loc (Tragikus csapda vagy helyben topogás) c. írásban megjelent, az inkább volt monológ – a párbeszéd helyett, amit pedig nyíltan egyszer már lefolytattunk.
Arra gondoltam, hogy túlságosan érzékeny vagyok, és bánt a szempontjaim mellőzése. Néhány hónap múlva azonban, amikor megjelent a Vatra 2017/11-12. száma is, s benne Dan Culcer Statul roman, stat national poliglot c. tanulmánya, rá kellett jönnöm, hogy igazából nem a hiúságomon esett sérelem, hanem láthatóan a párbeszéd szelleme csorbult ki olyannyira, hogy e második állásfoglalás, bár számos, korábban közösen tárgyalt gondolatot is érint, a maga kinyilatkoztató, helyenként kategorikus stílusával csak arra jó, hogy a távolból, közvetetten szembesítsem vele saját álláspontomat, kommentárjaimat.
Már csak azért sem érdemes szó nélkül hagyni a tanulmányba foglaltakat, mert a Nagy-Románia létrejöttének centenáriumi évében meglehetősen ritka és lényegét tekintve építő megközelítése egy esetleges szóértést elősegítő szempontnak, amiről érdemes és talán kell is beszélni.
Az alábbiakban megkísérlem két személyre „dramatizálni” a Vatrában megjelent szöveget.
*
DC: Állhatatosan és vehemensen vissza kell verni azt a tételt, mi szerint Románia több nemzetiségű állam. Mindenek előtt azért, mert ez egy kominternista, kommunista, leninista tétel, amit a Román Kommunista Párt tett a magáévá. Ez a párt idegen ügynökség volt, amely az orosz gyarmatosítás kiviteli politikájának – amelyet a forradalom exportjának álcáztak – nyugati, előretolt élcsapata volt. A romániai KP nem volt a munkásosztály élcsapata, ahogy azt hirdették. Ennek az aktivistákból és politikai tisztviselőkből álló hadseregnek az egész fejlődését, a proletariátus újratermelésétől és a paraszttalanítástól az elpoláriasodásig most a romániai kapitalista restauráció koronázza meg, s hasonló folyamat játszódik le valamennyi „volt-szocialista”, keleteurópai országban.
Romániában nincsen más nemzet, csak a román. A kisebbségi etnikai csoportok az eredeti etnikai tömbökkel többé-kevésbé közeli, hasonlatos vagy érintőleges kapcsolatban álló szórványos etnikai közösség-töredékek, amelyeknek egymáshoz és a románhoz viszonyítva saját kulturális hagyományai és nyelveik vannak. A nem-románok kisebbségek Romániában.
Az egységes román államot, amely a román nép bölcsője, olyan államként határozhatjuk meg, amelyben létezik és törvény által védett a többnyelvűség: ennyi.
(CsG: Tiszta beszéd, bár minden illúziót kirekesztően kategorikus. Értsük úgy, hogy ez már nem a párbeszéd hangfekvése, inkább a figyelmeztetésé: eddig és ne tovább! Ez az a hang, amit DC 2015-ben, párbeszédünk során így definiált: „És te azt hiszed, hogy nem létezik elfogultság? Az egyszerűen bele van kódolva az emberbe! Mibennünk is jelen van. Ez az a sajátos valami bennünk, ami miatt azt mondanám, ha szükségét látom, hogy – eddig és ne tovább. Mindent vagy majdnem minden hajlandók vagyunk lenyelni egyik a másiktól, de létezik egy határ, amin túl nincsen pardon!” Tehát a „határon” vagyunk. De olvassuk tovább, miről szól ez a többnyelvűség-elmélet.)
DC: A többnyelvűség területi szabályozását százalékos alapon meg lehet határozni és nem esik föltétlenül egybe a meglévő vagy az azutáni közigazgatási határvonalakkal. Kisebbségi csoportok állhatnak nem-román etnikumokból, de olyan románokból is, akik a többségükben magyarul beszélő vidékekben húzódnak meg, vagyis nem-románokból és elmagyarosított románokból, ahogyan ez Románia két központi megyéjében történik. Természetes tehát megadni, vagyis törvény által támogatni a többnyelvűséget, mint a kulturális identitás hordozóját, ugyanakkor hivatalosan, az állam révén jogilag és szervezetileg támogatni a többnyelvűséget, mint a vállalt és bevallott etnikai azonosság megőrzésének útját.
(CsG: A kategorikus fogalmazás szerencsére, a felvetett javaslatra is kiterjed. DC tudja, hogy ha valami elé kerítést állítunk, akkor egyúttal a szabadság, a lehetőségek határait is kijelöltük. S mivel érzi, hogy a javasolt többnyelvűséggel nyújtott lehetőségek pótlólagos magyarázatra szorulnak – gyanúm szerint nem is a kisebbségek, inkább a többség irányában –, a továbbiakban még jobban lebontja a többnemzetiségű állam mítoszát.)
DC: Elfogadhatatlan a román állam többnemzetiségű államkénti meghatározása. A demográfia minden érve ebbe az irányba mutat, beleértve a népszámlálásokat is, amelyek során kiderült, milyen nyelvet beszélnek a megkérdezettek, olykor egészen mást, mint amit etnikai önmeghatározásuk alapján vártunk volna. Léteznek cigányok, akik cigányul – anyanyelvükön – beszélnek, vagy magyarul, vagy románul. Léteznek ukrán etnikumúak, akik nem beszélnek ukránul, mint ahogy léteznek németek, akik a Wasser völgyi germán eredetű nyelvváltozatot beszélik, Románia északi részében. Vagy Bukovinába távozott magyar székelyek.
(CSG: – A nyelvek ismerete, különösen szomszédsági viszonylatban, barátom kedvenc témája. Kissé vesszőparipája is… De igaza van! Fölösleges is megzavarni – hadd fejtse ki a többnyelvűség elfogadásának megannyi argumentumát.)
DC: Ami engem illet, Románia állampolgárait arra biztatnám, hogy ismerjék a belső és külső szomszédság nyelveit. Vagyis, bátorítanám a románokat, hogy tanuljanak meg bolgárul, magyarul, ukránul, oroszul, németül, szerbhorvátul. Több érv is szól e mellett: hogy példát mutassanak, hogy ne lehessen őket „eladni” vagy „megvásárolni” végletes vagy mindennapi helyzetekben, hogy a kölcsönös tisztelet jeleként, párbeszédet folytassanak a szomszéddal, az ő nyelvükön. Az így szerzett erkölcsi haszon nevetségessé teszi azt az ostoba felfogást, miszerint e nyelvek ismerete fölösleges, mivel hogy úgymond kívül esnek a nemzetközi nyelvek körén. Tiszán túli őseim, a kárpátaljai Tiszafejéregyházán (Biserica Alba) beszéltek ukránul és lengyelül is, de románok voltak és megmaradtak annak.
A nemzetközi nyelvek, mint például az angol, amely öt évtizede vált uralkodóvá, vagy az orosz, a szovjet birodalom idején, nerm csak a rajtuk keresztül megvalósuló kommunikáció hídjai, de a nagyhatalmak gyarmatosító eszközei is. Ezeket e nyelveket nem kell elvetni, ahogyan nagy ostobán az orosszal tettük, az ötvenes években, középiskolásként, de öncélúan fetisizálni sem szabad. A spanyol, a portugál vagy az olasz, az arab nyelv egyfajta klasszikus változata vagy a kínai ismerete olyan erények lesznek a románok esetében (akik az 1990 óta bekövetkezett Restauráció éveiben migránsokká lettek), amelyekre szükségük lesz, párhuzamosan az érintkezési területeken beszélt orosszal, szerbbel, bolgárral vagy magyarral egyetemben.
(CSG: - Félő, hogy ez a megközelítés csak a magam fajta embert nyugtatja meg, és nem azt, kait én szeretnék, ha megnyugtatja. Kíváncsi vagyok, hányan állnak majd az elképzelés mögé azok közül, akik mostanig alé és fölérendeltségi viszonyt képzeltek a nyelvek világába, s ennek megfelelően rendezték be az életüket. A következő passzus pedig, mivel címzettje a magyar kisebbség, elaltathatja a korábban esetlegesen fölébresztett érdeklődést.)
DC: Egyes erdélyi magyarok és magyar ajkú székelyek elvakultsága megdöbbentő. Úgynevezett egységes etnikai, homályosan megfogalmazott, s az etnikumközpontú propagandában éppen ezért hatásos. faji érdekek nevében megfeledkeznek az osztálykülönbségekről. Egyesek a közösségi gettóba zárást tűzik ki célul és történelmi gyökerű agresszivitással viszonyulnak a románokhoz mint homogén tömeghez, akiket a dualista birodalom fő ellenségeinek, haszonélvezőinek és felszámolóinak tartanak, minden egyéb geopolitikai témát a végső irredenta célnak rendelve alá.
(CSG: - Vitapartnerem érvként szolgáló illusztrációval is szolgál, s előadja azt a történetet a Húsvét-szigetek lakosságáról, amely párbeszédünkben ekként szerepel: „Mielőtt fölfedezték volna őket, a sziget lakossága két táborra oszolva ellenségeskedett egymással. Majd a semmiből felbukkanó európaiak járványokat, idegen szokásokat és minden egyéb bajt hoztak a szigetlakókra, nyomukban csak úgy hullottak, mint a legyek. Függetlenül attól, hogy azelőtt melyik táborba tartoztak...” A történet egyben apropó kíván lenni a jelenkori balkáni fegyveres harcok, az ukrajnai és a szíriai helyzetre.)
DC: Amikor a cigány etnikai csoport, amely jelenleg megosztott, odáig jut, hogy gazdasági potenciálja átütővé válik, s vezetői révén majd területi autonómiát kér Magyarországon, ahol e közösség sűrűsége és agresszivitása jelentékeny, vagy éppen Románia északi és – miért is ne? – déli részén, és ennek nagy a kockázata, a magyarok, valamennyi magyar felébred majd jóvátételi álmából, s visszanyerve szellemi-társadalmi éberségét, valós érdekeihez illően együttműködik a szomszédokkal, csillapítja a most felszított tüzet. Remélem…
Magyarország jelenlegi politikája, megnyitott frontjaival Szerbia, Szlovákia és Románia felé, öngyilkos vállalkozásnak tűnik a szememben.
(CSG: - Fenyegetés lenne a fenti vízió? Gondolatilag meghosszabbítva jövőképként is elképzelhető a következő évtizedekre. Szerencsére, DC nem folytatja a meggyőzésnek ezt a formáját s a továbbiakban a többnyelvű állam gondolatával kapcsolatos történelmi előzményekhez, dokumentumokhoz folyamodik. George Baritiu fia, I.G. Baritiu – Camil álnéven – írja 1883-ban a nagyszebeni Observatorul hasábjain...)
DC: „Amiként a szabadság és a civilizáció nevében sok bűnt követtek el, amiként az igazság nevében sok törvénytelenséget követtek s követnek még el, , ugyanúgy sok bűnt és számtalan igazságtalanságot követtek s követnek el mind a mai napig a nem-magyar nemzetiségek számlájára, a magyar állam és a politikailag egységes magyar nemzet eszméinek nevében. E két fogalom a magyar kormány és politikusok friss találmánya...”; „Annak dacára, hogy a régi osztrák állam történelmi alapja a föderáció, s annak ellenére, hogy Szent István királysága szövetségi állam, annak dacára, hogy maga a dualizmus nem egyéb két, többnyelvű állam közötti kétoldalú szövetségnél, mégis keserűen látjuk és érezzük, hogy a magyar állami jog korszerű elmélete nem kívánja elismerni annak többnyelvű mivoltát, s meghirdeti viszont a magyar állam és a magyar politikai nemzet egységét.”; „Az Ausztria és Magyarország közötti dualista egyezmény, a sadovai katasztrófa után, nem szüntette meg az osztrák állam régi egységét, mert akkor föl kellett volna számolnia a dinasztia és a hadsereg egységét is, következésképpen akik azt a szerencsétlen paktumot megkötötték, vagyis Beust báró és Deák Ferenc nem az osztrák és a magyar politikai nemzet nevében tették, hanem Ausztria és Magyarország mint többnyelvű országok nevében.”
(CsG: - Következik tehát az elképzelés kifejtése, amely akár az eddigi okfejtés kulcsa is lehet. Partnerem hangvétele ezúttal is érezhetően kategorikusra vált: „eddig, és ne tovább!”)
DC: A többnyelvű állam elképzelése érdekesnek tűnik a számomra, és ebben az összefüggésben még nem találkoztam vele.
A többnyelvű állam nem azonos a több nemzetiségű állammal. Ez számomra nyilvánvaló. Elfogadható, mint feszültségoldó, stabil megoldás, hogy elkerülhető legyen, példának okáért, a beolvadástól tartó magyarok identitásválsága, konkrét szervezési meghatározásként alkalmazható romániai viszonylatban, a többnyelvű állam fogalma alapján, mint a belső szomszédságok egyes kisebbségei célkitűzése. De nem fogadhatók el az erőszakolt, súlyos bomlasztó következményekkel járó a többnyelvű államtól a soknemzetiségű államig terjedő formája, beleértve a határok és az államiság megváltoztatásának lehetőségeit is. Még akkor sem, ha ez az Európai Unió konstruktívan integráló, de egyenlőtlenséget teremtő útján megy végbe, hát még, ha destruktív módon, vidéki államocskákra szakítva, kívülről vezényelt erőszakos módon; ami szétverte Jugoszláviát, készen áll, hogy megsemmisítse Belgiumot, Spanyolországot. Ez a törekvés erőelvonással járt, geopolitikai űrt teremtve, amit a nagyhatalmak sietősen igyekeznek betölteni, gazdaságilag és stratégiailag uralni.
Elmagyaráztam és ezután is megpróbálom még elmagyarázni magyar beszélgetőtársaimnak, akik még megmaradtak…
(CsG: - Ami ezután következik, abban szó szerint is érintve érzem magam, s minden ezutáni szavát kétszeresen is magamra veszem, elraktározom, de már nem kommentálom; elfogadom olyannak, amilyennek DC szánta: kijelentésnek, imperatívusznak, ki nem mondott, burkolt figyelmeztetésnek.)
DC: A széthullás szerencsétlenséggel jár, egy megoldás úgy is születhet, ha más szintre emeljük a vitát, ha elvetjük a visszahúzó mintákat és magasabb szintű, vitában egyeztetett megoldásokat vetítünk magunk elé. Ám ez a feltétel Romániára is érvényes, Erdélyhez, Bukovinához és Besszarábiához fűződő viszonyrendszerében. Románia, még ha egyesülne is Moldovával vagy Bukovinával, nem válik olyan állammá, aki egyedül ellenállhatna a birodalmi nyomásoknak, annak tudatában, hogy a szocialista tábor volt államai közül valamennyi hasonló birodalmi nyomástól szenvedett és szenved.
A saját magunk naiv túlértékelését, a megoldások önfejű keresését meg kell haladnunk, a helyzet ma már nem az, mint 1920-ban volt. Miután a kommunizmus félbe szakította, a nemzeti kiteljesedés nem teremthető meg ugyanazokkal az eszközökkel. Valamennyi említett állam esetében, az önazonosság kiépítése nem valósulhat meg, csak ha kiküszöbölik a potenciális ellenségeskedések maradékát. Amennyiben képtelenek vagyunk egyenlő partnerekként tárgyalni, külön-külön és együttesen is, a birodalmi politikák szorgalmazói felfalnak bennünket, a „kominternista kapitalisták” segítségével, akikről tudjuk, hogy nem a javunkat akarják, hogy csak a behódolást, a vak engedelmességet várják tőlünk, azt, hogy globalizált entrópia révén agyatlan fogyasztók egynemű tömegévé váljunk, az identitás nélküli termékek nagy felvevőpiacán. Az identitás entropikus beolvasztása nem az egyedüli megoldás. Egyesülve szembeszállhatunk vele...
-----------------------------------------------------------
A párbeszéd ezzel torzóban maradt...
Comentarii
Trimiteți un comentariu